Fontos Madárélőhelyek (IBA) védelme

mainpaycheckfield

Az emberi hatások következtében az elmúlt 10.000 év alatt talán Európában csökkent a legnagyobb mértékben a természetes élőhelyek kiterjedése. Az eredeti erdőtakaró nagy részét már kivágták, és helyüket kezelt erdők, vagy mezőgazdasági területek foglalták el. A legtöbb természetes vizes élőhely a lecsapolás áldozatává vált, vagy nagymértékben átalakult.

Mindezek a változások jelentős hatással voltak Európa növény- és állatvilágára. Kezdetben talán a természetszerű élőhelyek (másodlagos erdők, fenyérek, rétek és legelők, mezőgazdasági területek, valamint az emberi települések) megjelenése - az elsődleges élőhelyek és a hozzájuk kötődő fajok rovására - valószínűleg még növelte is valamelyest a biológiai sokféleséget (Hampick 1978). Ez a helyzet azonban századunkban alapvetően megváltozott. A XX. század gyors technológiai és gazdasági fejlődése eredményeként a még megmaradt természetes, illetve természetközeli élőhelyek területét továbbcsökkenti. A korábban nem művelhető, illetve megközelíthetetlen területeket is művelésbe vonták (Baldock 1990). Ezzel párhuzamosan a mezőgazdasági művelés alatt álló területeken tovább romlanak az élőhelyi adottságok a gazdálkodás intenzitásának növekedése miatt - pl.vízrendezés, öntözés, a növényvédő szerek és műtrágyák növekvőfelhasználása, túllegeltetés, specializálódás és a táblaméretek növekedése (O Connor - Shrubb 1986, IUCN 1990, Pain - Pienkowski 1997).

Az erdőgazdálkodás intenzívebbé válása, a halászati hasznosítás fokozódása, az urbanizáció, az iparosítás és a növekvőrekreációs igények mind hozzájárultak az élőhelyek minőségének romlásához (Jenkins 1984, O Connor - Shrubb 1986, Beintema 1988, IUCN 1991, Fuller et al. 1991, Goriup et al 1991, de Juana et al 1993).

A madárfajok a környezet állapotának kiváló indikátorai: képviselőik mindenféle élőhelyen előfordulnak, ugyanakkora madárvilág faji összetétele, sűrűsége érzékenyen jelzi a környezeti változásokat. Ráadásul a madarak rendszertana, elterjedése és biológiája sokkal jobban ismert, mint bármely más állat- vagy növénycsoporté, ezért a madárállományaik monitorozása az egyik leghatékonyabb lehetőség az emberi környezet állapotának figyelemmel kísérésére. Ezért a madarak állományának változása jóval előbb és -főként - nagyobb léptékben figyelmeztet bennünket a természeti erőforrások nem fenntartható használatának veszélyeire, mint bármely növény vagy állatcsoporté. Emellett a madarak rendkívül népszerűek alakosság széles rétegei körében, így kiválóan alkalmasak arra, hogy rajtuk keresztül szövetségeseket szerezzünk a természetvédelem ügyének.

A fontos madárélőhelyek (IBA) kijelölése a világmadárvédő szervezeteinek közös kísérlete arra vonatkozóan, hogy közös alapelvek alapján meghatározzanak egy olyan ökológiai hálózatot, ami -ha megfelelő védelemben részesül - biztosíthatja a Föld madárfajainak fennmaradását. A fontos madárélőhelyek (IBA): nemzetközi jelentőségűek a vadonélő madárfajok védelme szempontjából; gyakorlatias eszközt kínálnak a csoportosuló és a szűk elterjedésű fajok védelméhez;nemzetközileg egységes kritériumrendszer alapján kerülnek kiválasztásra; önálló populációk számára kell élőhelyet biztosítanak; a környezetüktől jól elhatárolhatónak kell lenniük; egy átfogó, integrált biodiverzitás védelmi stratégia részét képezik.

A területek védelme elsősorban a kis elterjedési területű és a csoportosuló fajok védelmét képes hatékonyan biztosítani.A terület védelme például hatékonyan biztosítja a csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paludicola) magyarországi állományának védelmét a Hortobágyi Nemzeti Parkban. Rádiótelemetriás vizsgálatok igazolják, milyen fontos az IBA hálózat a kis lilik (Anser erythropus) számára a vonulás során (Oien 1995).

Nyilvánvaló viszont, hogy a mezei pacsirta (Alauda arvensis)védelme egyáltalán nem alapozható a védett területek hálózatára. A fontos madárélőhelyek kiválasztása az egész világon egységes elvek alapján történik (BirdLife International 1995), ami biztosítja a felmérés objektivitását. Ahol csak lehetséges, a kritériumok számszerű határértékeket határoznak meg, amit az adott területen előforduló madárállományoknak rendszeresen meg kell haladniuk.