Vízimadárvédelmi szakosztály

2022-ben első alkalommal hirdette meg a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Vízimadár-védelmi Szakosztálya a nagy goda országos felmérését, amelyre április 8-15. között került sor. Ezen időszak alatt összesen 13.583 példányt sikerült megfigyelni hazánk több mint 50 vizes élőhelyén.

A nagy goda (Limosa limosa) Eurázsia nagy területén előfordul, 3 alfaja közül a törzsalak található meg vonulás során és fészkelőként egyaránt hazánkban. A L. l. islandica alfaj legnagyobb állománya Izlandon található, míg a L. l. melanoruides alfaj a Jenyiszejtől keletre fordul elő. Az izlandi alfaj állománya az utóbbi években jelentősen megnőtt, míg a törzsalak fészkelő területe, főleg az elterjedési terület déli részén, jelentősen zsugorodott, állománya is drasztikusan, 30-49%-al csökkent az utóbbi három évtized alatt Európában.

Nagy godák a Dél-Alföldön (Fotó: Tokody Béla)

Hazánk vizes élőhelyei jelentős szerepet játszanak a nagy goda vonulása során. A faj telelőterületei Afrikában, a Szaharától délre, és a Mediterráneum egyes részein találhatók.  A Kárpát-medencében a vonulás során fontos pihenő és táplálkozó területek találhatóak, ahol akár többezres csapatokkal is lehet találkozni a tavaszi és őszi időszakban.

Nagy goda a szatmyazi Székaljon (Fotó: Csibrány Balázs)

A nagy goda fészkelőként is megtalálható Magyarországon, főként az alföldi mocsárréteken, lápréteken, szikes gyepeken és rizsföldeken, az állomány nagysága erősen függ az adott év csapadékviszonyaitól. Legutóbbi felmérés alapján 20-70 párra becsülhető a hazai állomány.

Mérsékelten fenyegetett fajként szerepel a Természetvédelmi Világszövetség vörös listáján, hazánkban fokozottan védett. Természetvédelmi értéke 500.000 Ft.

A nagy goda európai állományának drasztikus csökkenése miatt (jelenleg 102 500-149 000 pár) az MME Vízimadár-védelmi Szakosztálya a jövőben szeretne nagyobb hangsúlyt fektetni a faj vonuló és fészkelő állományának monitorozására, ezért szervezte meg az áprilisi országos szinkront, amelynek segítségével egy pontosabb képet kaphatunk hazánk vizes élőhelyeinek szerepéről a faj vonulásával kapcsolatban. A számlálás időpontját a nagy goda tavaszi vonulási csúcsához próbáltuk igazítani.

A nyolc nap során mintegy 120 vizes élőhelyet mértek fel megfigyelőink, melynek során 13.583 nagy goda került szem elé, néhány példánytól eltekintve szinte mind a Dunától keletre. Az idei rendkívül aszályos tavaszon a faj vonulása szempontjából fontos szikes tavak legnagyobb része kiszáradt, illetve a pusztai vízállások és szántóföldi belvizek is hiányoztak. Ennek ellenére a halastavak lecsapolt tóegységeiről is látványosan hiányoznak azok a többezres godacsapatok, melyek két-három évtizede még mindennaposnak számítottak a tavaszi madárvonulás során. Ezer feletti tömeget csupán három helyszínen figyeltek meg: Hortobágyi-halastó (1980), Nagyhegyes: Elepi-halastó (VI.) (2850), Berettyóújfalu: Andaháza (1190).

A felmérés során megfigyelt nagy godák területi eloszlását az alábbi térképen jelenítettük meg:

Köszönjük a megfigyelők kitartó munkáját és reméljük sikerül hagyományt teremtenünk az országos nagy goda szinkronszámlálással. A godák nyári gyülekezése során következő második felmérésen is számítunk mindenkire!

Résztvevők:

Balázsi Péter, Balla Dániel, Barna Péter, Bárdos Tibor, Bessenyei László, Bodor Ádám, Borza Sándor, Csesznik Bence, Csibrány Balázs, Csillag Emese, Danku János, Ecsedi Zoltán, Forintos Viktor, Gál Szabolcs, Gilányi Gábor, Győrig Előd, Hajdú Tamás, Hanyicska Zsolt, Hegedűs Sándor, Horváth Tibor, Katona József, Kazi Róbert, Kiss Ádám, Kiss János, Dr. Kókai Károly, Dr. Kóta András, Márton Marcell, Menyhárt Gellért, Dr. Mester Béla, Mészáros Csaba, Molnár Ádám, Molnár Márton, Monoki Ákos, Nagy Tamás, Nagy Tibor, Papp Zoltán, Dr. Pigniczki Csaba, Pitó Andor, Polyák Ferenc, Prommer Mátyás, Schmidt András, Seres Nándor, Simay Gábor, Dr. Sós Endre, Szabó Máté, Szász Előd, Dr. Szép Tibor, Szilágyi Attila, Szunyogh Balázs, Takács Ádám, Takó Miléna, Tamás Ádám, Tar István, Tar János, Dr. Tokody Béla, Tőgye János, ifj. Varga Péter, Vigné Priznicz Tünde, Zalai Tamás

 

Szász Előd

Az MME Vízimadár-védelmi Szakosztálya három, természetvédelmi szempontból is jelentős vízimadárfaj esetében a Vonuló Vízimadár Monitoringot (VVM) országos szintű felméréssé kívánja kiterjeszteni e madárfajok ún. vonulási csúcsán. Ennek célja, hogy a VVM célterületei között nem szereplő vizes élőhelyekről is adatokat kapjunk abban az időszakban, amikor az adott madárfaj gyülekező és vonuló egyedei a legnagyobb számban tartózkodnak Magyarországon vonulásuk során.

 

Cigányréce (Grafika: Kókay Szabolcs/ MME archívum)

A barátréce és a nagy goda után ezúttal a cigányréce átvonuló egyedeinek felmérésébe szeretnénk minél több felmérőt bevonni országos szinten. Ezért a soron következő hétvégén, április 15-18. (péntek-hétfő) között minden olyan madármegfigyelő adatára számítunk, akinek hazánk bármelyik vizes élőhelyén járva sikerül megfigyelnie a cigányréce egy vagy több példányát.

Cigányréce  (Fotó: Csibrány Balázs)

Az adatközlés legegyszerűbb módja, ha a megfigyeléseket a Madáratlasz Program internetes adatbázisába töltik fel a felmérők, melyre asztali számítógépről (map.mme.hu) és okostelefonról (Turdus applikáció) egyaránt lehetőség nyílik. Amennyiben valaki nem rendelkezik hozzáféréssel e felületekhez, megfigyelési adatait a Vízimadár-védelmi Szakosztály elektronikus címére (vvsz@mme.hu) is elküldheti. Ekkor kérjük a megfigyelt cigányrécék pontos száma mellett a megfigyelés időpontját, a terület nevét és koordinátáját is tüntesse fel az adatközlő. A cigányrécék számára alkalmas tavakon az ún. nullás adatok közlése is ugyanolyan fontos, amikor a megfigyelők nem észlelik a faj jelenlétét az adott területen.

A felmérés eredményeiről az adatok összesítését követően fogunk beszámolni. Ezúton szeretnénk egyúttal előzetesen is megköszönni minden felmérő munkáját!

MME Vízimadár-védelmi Szakosztály

A barátréce (Aythya ferina) költőterülete Eurázsia jelentős részére kiterjed, az itteni sztyeppzóna jellegzetes bukórécefaja. Táplálékát – az úszórécéktől eltérően – a víz alá bukva szerzi meg, ezért általában a mélyebb vizű tavakat részesíti előnyben. Állományának nyugati irányú terjeszkedését követően mára Nyugat-Európában is elterjedt költőfajjá vált. Az elmúlt évtizedekben azonban a barátréce állománya a teljes költőterületen jelentős csökkenésen ment keresztül. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján 2014-ben az addigi „Nem fenyegetett”-ből (Least concern) a „Sebezhető” (Vulnerable) kategóriára változott a faj státusza. Magyarországon 2008-ig a vadászható fajok közé tartozott. Jelenleg védett, természetvédelmi értéke 50.000 Ft.

Barátrécék (Fotó: Mészáros Csaba)

A barátréce hazánkon átvonuló, illetve telelő állományát már több évtizede kísérik figyelemmel a Vonuló Vízimadár Monitoring felmérői. Bár napjainkban még viszonylag gyakori récefajnak számít, a negatív irányú állományváltozások miatt az MME Vízimadár-védelmi Szakosztálya a jövőben kiemelt figyelmet kíván fordítani a barátrécére. Ezért az idei évtől az ún. tavaszi és őszi vonulási csúcson, a Vonuló Vízimadár Monitoring hóközepi felmérésével egyidőben meghirdettük a barátrécék országos szinkronfelmérését. Az első felmérés a tavaszi vonulási csúcs időszakában, március 11-14. között zajlott. A számlálás országos szintű kiterjesztése mellett első alkalommal került sor a megfigyelt barátrécék ivararányának a megállapítására.

A négynapos monitoring során összesen mintegy 18.000 barátrécét sikerült megfigyelniük a felmérőknek. Pontos számot sajnos nehéz mondani, hiszen a legnagyobb, jellemzően ezres nagyságrendű csapatok létszámát a megfigyelők maguk is csak becsléssel tudják megállapítani. A barátrécék szempontjából legfontosabb területek a Tisza-tó (8.680 példány) és a Balaton (3.092 példány) voltak. Az egy helyszínen megfigyelt legnagyobb barátréce gyülekezést a Tisza-tó Sarudi-medencéjében észlelték, ahol mintegy 8.200 barátrécét számoltak a felmérők. A négynapos felmérés során az alábbi módon oszlottak szét a megfigyelések Magyarország területén:

A barátréce szinkronfelmérés során a megfigyelők a példányszám mellett – ha a távolság és a fényviszonyok lehetővé tették – a hímek és tojók arányát is igyekeztek minél pontosabban megadni. Nagy példányszámú csapatok esetén az ivararány is csak megközelítő becsléssel állapítható meg, a felmért barátrécék mintegy harmadánál (6.525 példány) azonban pontos adatokkal rendelkezünk a hímek és tojók mennyiségéről. Ez alapján a hímek aránya 79%, a tojóké 21% volt az elszórt kisebb csapatokban. A Sarudi-medencében megfigyelt – az országos példányszámnak nagyjából a felét kitevő – barátrécék esetében felmérőink csupán 5%-ra becsülték a tojó példányok arányát.

Az IWC (International Waterbird Census) nemzetközi vízimadár monitoring megfigyelői 2016 januárjában 13 európai és észak-afrikai vizes élőhelyen végezték el az észlelt barátrécék ivararányainak felmérését, melyet a kutatók (Kane Brides és tsai, 2017) össze tudtak vetni az 1989 és 1990 januárjában ugyanezen országokban elvégzett hasonló felmérések eredményeivel. Míg az 1989-1990-es években 62% volt a hím barátrécék aránya, 2016-ban már a megfigyelt madarak 70%-a volt hím ivarú. Ezek az eredmények megerősítették több korábbi felmérés megállapítását, miszerint a barátréce állományában fokozatosan tolódik el az ivararány a hímek javára.

A barátréce populáció gyors csökkenése fényében elengedhetetlen, hogy kiderüljenek ennek az ivararány változásnak a pontos okai. A kutatók valószínűsítik, hogy a tojók nagyobb fokú mortalitása, és nem a kikelt fiókák ivararányának megváltozása áll a jelenség hátterében. Mivel az IWC nemzetközi felmérései alapján a tojók valamivel délebbre vonulnak telelni a hímeknél, a mediterrán országokra jellemző nagyfokú vadászati terhelés könnyen összefügghet a tojók számának gyorsabb csökkenésével. Az inváziós ragadozófajok terjedését szintén a lehetséges okok között tartják számon, melyek jobban veszélyeztetik a fészken ülő tojókat.

A fent leírt okokból szakosztályunk kiemelt célja, hogy hosszabb távon is nyomon kövessük a hazánkon átvonuló barátrécék mennyiségének és ivararányának a változásait. Az elkövetkező felmérések során szintén számítunk azon megfigyelőink áldozatos munkájára, akiknek a jelenlegi eredményeket is köszönhetjük:

Adorján Ágnes, Ampovics Zsolt, Balázsi Péter, Balla Dániel, Barna Péter, Bárdos Tibor, Bártol István, Berdó József, Bessenyei László Bence, Bodnár Katalin, Bodor Ádám, Bodzás János Sándor, Csibrány Balázs, Csonka István, Danku János, Dávid Jenő, Ecsedi Zoltán, Emri Tamás, Fenyvesi László, Gazdag Izabella, Gál Szabolcs, Gilányi Gábor, Görögh Zoltán, Gyömbér Zsolt, Habarics Béla, Hajdú Tamás, Dr. Halmos Gergő, Hanyicska Zsolt, Hegedűs János, Jandó Benedek, Kálmán Sándor, Karcza Zsolt, Katona József, Kecskés József, Kiss Ádám, Kiss János, Dr. Kiss Orsolya, Kókai Ákos, Dr. Kókai Károly, Dr. Kóta András, Kovács Viktor, Lendvai Gábor, Dr. Lengyel Szabolcs, Lőrincz Marcell, Lukács Katalin Odett, Márton Marcell, Meiszterics Zoltán, Menyhárt Gellért, Dr. Mester Béla, Mészáros Csaba, Monoki Ákos, Musicz László, Nagy Gábor, Nagy Miklós, Nagy Sándor András, Nagy Tamás, Dr. Németh Zoltán, Péntek István, Dr. Pigniczki Csaba, Polyák Ferenc, Pompola Krisztián, Práger Csaba, Puskás József, Sári Gergő, Seres Nándor, Simay Gábor, Szabó Gitta, Szász Előd, Szél László, Széll Antal, Dr. Szép Tibor, Szilágyi Attila, Tamás Ádám, Tar István, Tar János, Tihanyi Gábor, Dr. Tokody Béla, Tőgye János, Veszelinov Ottó, Vetró Gábor, Zöld Barna

Csibrány Balázs

MME Vízimadár-védelmi Szakosztály

A Vonuló Vízimadár Monitoring szinkronfelmérései már évtizedek óta szolgáltatnak adatokat a vízimadárfajok mennyiségi eloszlásáról a vonulási időszakban a legfontosabb hazai vizes élőhelyeinken. Emellett azonban – ahogy a barátréce szinkronfelmérés felhívásában már ismertettük – számos olyan terület is szolgálhat pihenő- és táplálkozóhelyként a Kárpát-medencén átvonuló vízimadarak számára, melyek nem szerepelnek a Vonuló Vízimadár Monitoring Célterületei között. Három madárfaj – a barátréce, a cigányréce és a nagy goda – esetében a természetvédelmi szempontok azonban indokolják, hogy évről-évre a lehető legteljesebb képet kapjuk az átvonuló madarak mennyiségéről.

Átvonuló nagy goda csapat a kardoskúti Fehér-tavon (Fotó: Csibrány Balázs)

A nagy goda állományának drasztikus csökkenése minden olyan terepmadarász számára jól látható, aki az elmúlt egy-két évtizedben a hazai vizes élőhelyeket látogatta. Nem csak a költőállomány tűnik el az egyre kevesebb alkalmas élőhely miatt, de az átvonuló sokezres godacsapatok látványa is egyre ritkább napjainkra. A Vonuló Vízimadár Monitoring a barátréce és cigányréce szempontjából eddig ugyan lefedte a két faj számára legfontosabb területeket, a nagy godáról azonban – annak eltérő élőhelyigénye miatt – sajnos még inkább hiányoznak az országos szintű adatok az átvonuló állománynagyságról.

Átvonuló godák a mórahalmli Nagyszéksós-tavon (Fotó: Tokody Béla)

A nagy goda vonulási csúcsa április elejére esik, ilyenkor található a legtöbb madár egyszerre a Kárpát-medencében a tavaszi vonulás során. Ekkor jellemzően a szikes tavakat, a pusztai vízállásokat, a belvízfoltokat és a lecsapolt halastavakat keresik fel tömegesen. Az idei, szélsőségesen aszályos tavaszon azonban nagyon korlátozott az alkalmas pihenőhelyek száma. A pusztai vízállások és belvízfoltok hiányoznak, és a szikes tavak nagy része is kiszáradt mostanra. Várhatóan a lecsapolt halastavakra fog koncentrálódni az átvonuló nagy godák túlnyomó része, de a vízhiány miatt eddig nem megszokott helyeket – pl. alacsony vízállású bányagödröket, stb. – is érdemes felkeresni a felmérés során.

Nagy goda a szatymazi Székaljon ( Fotó: Tokody Béla)

Az adatközlés legegyszerűbb módja, ha a megfigyeléseket a Madáratlasz Program internetes adatbázisába töltik fel a felmérők, melyre asztali számítógépről (map.mme.hu) és okostelefonról (Turdus applikáció) egyaránt lehetőség nyílik. Bár alapvetően a nagy goda adatok a fontosak, mégis mindenkit biztatunk lehetőség szerint az összes madárfaj megfigyelését rögzítő ún. teljes fajlistás adatgyűjtésre! Amennyiben valaki nem rendelkezik hozzáféréssel e felületekhez, megfigyelési adatait a Vízimadár-védelmi Szakosztály elektronikus címére (vvsz@mme.hu) is elküldheti. Ekkor kérjük a megfigyelt barátrécék pontos száma mellett a megfigyelés időpontját, a terület nevét és koordinátáját is tüntesse fel az adatközlő.

A felmérés eredményeiről az adatok összesítését követően fogunk beszámolni. Ezúton szeretnénk egyúttal előzetesen is megköszönni minden felmérő munkáját!

 

MME Vízimadár-védelmi Szakosztály

Magyarország fontosabb vizes élőhelyein már sok évtizedes hagyománya van az azonos időpontokban végzett madártani felméréseknek. A Vonuló Vízimadár Monitoring segítségével meglehetősen pontos pillanatképet kaphatunk a hazánk legfontosabb vonulóhelyeken észlelt vízimadarak aktuális számáról, az egy időpontban történő felmérés ugyanis minimálisra csökkenti a különböző vizes területek között átmozgó madarak „többszöri számbavételének” esélyét. Az MME Vízimadár-védelmi Szakosztálya három vízimadárfaj esetében egy-egy alkalmi felmérést minden olyan vizes élőhelyre is szeretne kiterjeszteni, melyek eddig nem  szerepeltek a Vonuló Vízimadár Monitoring célterületei között. E három hazánkban költő, természetvédelmi szempontból is kiemelt jelentőségű vízimadárfaj a barátréce, a cigányréce és a nagy goda.

Barátréce gácsér ( Fotó: Gál Szabolcs)

Az országos számlálást mindhárom madárfaj esetében évente kettő alkalommal, a költést megelőző és a költés utáni vonulási időszak ún. vonulási csúcsán hirdetjük meg. Ezek azok az időszakok, amikor az adott madárfaj gyülekező és vonuló egyedei a legnagyobb számban tartózkodnak hazánk vizes élőhelyein a vonulásuk során. A kiválasztott három madárfaj közül a barátréce ún. tavaszi vonulási csúcsa esik legkorábbra. Ezért a soron következő hosszúhétvégén, március 11-14. között minden olyan madármegfigyelő segítségére számítunk, akinek e napok során, hazánk bármelyik vizes élőhelyén járva sikerül megfigyelnie a barátréce egy vagy több példányát.

Az adatközlés legegyszerűbb módja, ha a megfigyeléseket a Madáratlasz Program internetes adatbázisába töltik fel a felmérők, melyre asztali számítógépről (map.mme.hu) és okostelefonról (Turdus applikáció) egyaránt lehetőség nyílik. Amennyiben valaki nem rendelkezik hozzáféréssel e felületekhez, megfigyelési adatait a Vízimadár-védelmi Szakosztály elektronikus címére (vvsz@mme.hu) is elküldheti. Ekkor kérjük a megfigyelt barátrécék pontos száma mellett a megfigyelés időpontját, a terület nevét és koordinátáját is tüntesse fel az adatközlő. Emellett mind a MAP adatfeltöltőket, mind az e-mailes adatközlőket szeretnénk megkérni, hogy a barátrécék száma mellett a hímek és tojók minél pontosabb arányát is igyekezzenek megbecsülni! MAP adatfeltöltés esetén a hímek és tojók száma minden fajnál a lefelé mutató nyíllal lenyitható, az adott faj részletesebb megfigyelési adatainak megadására szolgáló ablakban tölthető ki.

Barátréce pár (Fotó: Mészáros Csaba) 

A felmérés eredményeiről az adatok összesítését követően fogunk beszámolni. Ezúton szeretnénk egyúttal előzetesen is megköszönni minden felmérő munkáját!

MME Vízimadár-védelmi Szakosztály

Amikor napjainkban az Alföld emberlakta településeinek utolsó házait is magunk mögött hagyjuk, az elénk táruló tájképet rendszerint a mezőgazdasági területek és a telepített erdőfoltok váltakozó mozaikja határozza meg. Néhol ugyan még megtaláljuk a hajdani sztyeppvidék emlékét őrző füves pusztákat, mégis túlnyomórészt az a megművelt vidék jelenti az Alföld mai arcát, amit a termőföld mezőgazdasági hasznosítása eredményezett. Azonban alig kétszáz évvel ezelőttig az ember csak másodlagos tényezőnek számított az alföldi tájkép alakításában, a legfontosabb tájformáló erő ugyanis a víz volt.

A Tisza és mellékfolyóinak hajdani árterületei az Alföld jelentős részére kiterjedtek. Az áradások táplálta lápok, mocsarak és rétek hatalmas, egybefüggő vízi élőhelyrendszereket alkottak, melyek mai fejjel szinte elképzelhetetlenül gazdag élővilágnak adtak otthont. Egy részük csak ideiglenesen, a tavaszi hóolvadásokat követően került víz alá. Akadtak azonban olyan állandó vízborítású, többszáz négyzetkilométer kiterjedésű területek is, mint a hajdani Ecsedi-láp, vagy a Kis- és Nagy-Sárrét mocsárvilága. Az Alföld akkori arcát tehát alapvetően a Tisza és mellékfolyóinak vízjárása határozta meg. Az itt élő őseink jól alkalmazkodtak a terület környezeti viszonyaihoz. Nem csak mindennapi szükségleteiket tudták biztosítani a rétek és mocsarak nyújtotta természeti javakból, de menedékként is kitűnően használták e vízjárta vidéket a tatárjárás során vagy a török hódoltság viharos évszázadaiban. A pákászat, csíkászat, darvászat és számos más, napjainkra kihalt mesterség szolgálta a lápvidéki emberek mindennapi megélhetését. Mezőgazdasági művelésre csak a magasabban fekvő szárazulatok voltak alkalmasak, a természetes réteket leginkább rideg állattartással hasznosították. Igyekeztek mindemellett a folyók áradásait is a maguk hasznára fordítani. Ezen alapult őseink évszázadokon át folytatott ártéri gazdálkodási formája, a fokgazdálkodás.

Csíkászok a hajdani Ecsedi-lápon (Illusztráció: Pataky László)

 A fokok lényegében olyan természetes kiöntési helyek, melyek a folyókat kísérő magasabb partokba – ún. övzátonyokba – ékelődve lehetővé teszik, hogy az áradások során a folyók vize feltöltse az árterületeket, az áradás levonulásával pedig visszafolyhasson a folyómederbe az árvízi öblözetekbe kiöntött víz. A korabeli emberek felismerték e fokok jelentőségét, és a kiöntött vizek visszatartásával, illetve szabályozott levezetésével biztosították az árterületek gazdasági – elsősorban halászati és legeltetési – hasznosítását. E félig természetes, félig mesterséges fokrendszerek segítettek egyenletesebbé tenni a folyók vízjárását, mérsékelték az árvizek magasságát, az árterek vízkészletének megnövelésével pedig általánosan kedvező hatást gyakoroltak a mezoklímára, ellensúlyozva a szárazföldi éghajlat csapadékeloszlásának szélsőségeit.

A török hódoltság utáni népességnövekedés azonban egyre inkább szükségessé tette, hogy újabb és újabb földterületeket vonjanak mezőgazdasági művelés alá. Az alföldi folyók árterületeinek visszaszorítása a termőföld megművelése céljából kezdetben a fokok megszüntetésével kezdődött a 18. században. Ennek legelső példája volt az Abádszalók melletti Mirhó-fok elzárása, amivel a nagykunsági települések gazdái igyekeztek megakadályozni a földjeiket rendszeresen elöntő árvizeket. Az árvízvédelmi töltések építése és a fokok megszűntetése fokozatosan csökkentették a Tisza árterületét, amely így azonban egyre nagyobb vízszintmaximumokat eredményezett a tavaszi áradások során. Az 1845-ös nagy áradás károkozásait követően József nádor meghagyta a Tisza szabályozási terveinek elkészítését. A folyó hajózhatóvá tételét és az áradások kivédését célzó szabályozási munkálat végül 1846. augusztus 27-én vette kezdetét gróf Széchenyi István vezetésével.

A Tisza szabályozására két elképzelés is létezett, melyek között határozott szemléleti különbségek voltak. Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök az éles kanyarok levágásával növelte volna a meder esését, így gyorsítva az árhullámok levonulását. Az olasz mérnök, Pietro Paleocappa ellenben az árvízvédelmi töltések építésével vette volna elejét a további árvizeknek. Míg Vásárhelyi 101 kanyarulat átvágást javasolta, addig Paleocappa csupán 15 levágást tervezett, lényegesen nagyobb teret hagyva a folyó számára. Súlyos szakmai hiba volt, hogy végül a két elképzelés ötvözésével valósult meg Európa legnagyobb folyamszabályozási munkálata. A Tisza menti gátak építése 1868-ra ért véget, a mederszabályozási munkálatok pedig az 1880-as évekre fejeződtek be. A folyókanyarulatok leválasztására összesen végül 112 átvágást hoztak létre, melynek eredményeképpen a folyó hossza mintegy 40%-al rövidült le. A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása után a korábbi, mintegy 20.000 négyzetkilométer kiterjedésű árterület túlnyomó része már egyáltalán nem vett részt a tavaszi áradások levezetésében.

A folyószabályozások földmunkáit nagyrészt emberi erővel végezték. Herman Ottó vázlata után készült fametszet 1879-ből.(Országos Széchenyi Könyvtár)

Az árterület nélkül maradt, töltések közé szorított folyók hamar megmutatták a mérnöki tervezés legnagyobb hibáit, a 19. század második felében ugyanis minden addiginál nagyobb árvizek söpörtek végig a Tisza és mellékfolyóinak völgyeiben. Az áradás több esetben a szabályozások előtt soha nem veszélyeztetett területeket is elérte, ahonnan a természetes fokok hiányával a víz levezetése is csak nehézkesen történhetett meg. A hazai közvéleményt leginkább az 1879-es szegedi katasztrófa rázta meg, amely szinte teljesen elpusztította a Tisza és Maros torkolatánál épült várost. A Tisza-szabályozás műszaki felülvizsgálatára később több alkalommal is sor került, melyek a szakmailag megalapozott koncepció és egységes műszaki terv hiányából fakadó számos szakmai hibát állapítottak meg a szabályozási munkák kivitelezésében.

Szeged városa az 1879. évi árvízi katasztrófa után. (Fotó: Szegedi Vízügyi Történeti Emlékhely)

 

Többek között a kanyarulatok levágást – ellentétben az európai gyakorlattal – a Tisza alsó szakaszától felfelé haladva hajtották végre. A töltések magasságát a szabályozás előtti legmagasabb vízállás alapján határozták meg, a gátak így nem voltak képesek ellenállni az árterületét elvesztett folyó minden korábbinál nagyobb áradásainak. Az átvágások vezérárkait a Tisza felsőbb szakaszaihoz képest – az egyes szakaszok eltérő jellege miatt – az alsóbb szakaszokon lassabban mélyítette ki a folyó vize, így az árhullámok a Közép-Tisza vidékén megrekedtek és egymásra torlódtak. Jelentősen nőtt az éves vízszintingadozás, a kisvízszint süllyedésével pedig a hajózási akadályok is megszaporodtak. Rendszeresek lettek a gátszakadások, ezért a töltéseket az újabb és újabb árvizek keserű tapasztalatai alapján igyekeztek megerősíteni. Azonban, ahogy azt még a 21. században is tapasztalhatjuk, időnként újra és újra megmutatja a Tisza, hogy milyen árat kell fizetni a meggondolatlan szabályozásért.

Az árvízi töltések az esetek többségében mindenesetre képesek voltak a megmaradt csekély hullámtéren tartani a folyók vizét. Sajnos a tavaszi olvadékvizeknek a folyókba jutását azonban szintén meggátolták. A töltések jelentette akadály, illetve a fokrendszerek hiánya olyan lefolyástalan területeket eredményezett, melyek a rendszeres vízborítások miatt továbbra sem voltak alkalmasak a szántóföldi művelésre. A mélyebben fekvő területek elvizesedése a lakott területeken megjelenő belvizek kiterjedését is megnövelte. A folyószabályozásokat követően ezért külön belvízmentesítő társulatok alakultak, és az 1870-es évektől megkezdődött a belvízcsatornák és zsilipek kiépítése. Csak a Tisza völgyében több mint 12.000 km belvízcsatorna készült el 1919-ig, a 20. század tervgazdálkodása pedig országszerte tovább fokozta a felszíni vizek elvezetését.

Az árterületek hiánya és a csapadékvizeink elvezetése önmagában is súlyosan rontja az Alföld vízháztartását. A folyókanyarulatok elvesztése miatt megnőtt a Tisza sebessége, a bevágódó folyómeder pedig tovább csökkenti a régió talajvízszintjét. Csapadékhiányos nyarakon a költséges öntözés ugyan képes rövidtávon biztosítani a megfelelő terméshozamot, a talajvizek felszínre juttatásával és elpárologtatásával azonban csak tovább rontjuk a talaj egyébként is rossz állapotú vízháztartását. A klímaváltozás hatására pedig évről évre egyre szárazabb nyarakkal vagyunk kénytelenek szembenézni. Az Alföld elsivatagosodása sajnos már nem egy disztópia, hanem a szemünk előtt zajló folyamat. Fájó példája ennek a Duna-Tisza-közén elterülő Homokhátság, melyet a csapadékviszonyai alapján mára hivatalosan is a félsivatagok közé sorolnak a szakemberek.

Ennek ellenére még ma is tartja magát az a gyakorlat, hogy nyáron nagy költségekkel öntözzük a mezőgazdasági területeinket, miközben tavasszal felhasználás nélkül vezetjük le az ingyen rendelkezésre álló csapadékvizet. Itt az ideje tehát, hogy a pazarlás helyett elkezdjünk értékes kincsként tekinteni hazánk vízkészletére. Mindenekelőtt a csapadéktöbblet megtartására van szükség, melyet még napjainkban is sokezer kilométernyi csatornahálózat vezet le. A belvíznek nyilvánított tavaszi vízállások jelentős része valójában olyan ősi folyómedrek és hajdani mocsárrétek maradványa, melyek az egykori fokrendszerek részeként biztosították a talaj megfelelő vízháztartását. Napjainkban ez a megközelítés sajnos még határozott ellenállásba ütközik a gazdálkodók részéről, a csökkenő talajvízszint és a nyári csapadékhiány együttese azonban hamarosan a mezőgazdaságunkra is kíméletlen hatással lesz. Ezért a lehulló csapadék megtartása mellett érdemes megfontolnunk a hajdani fokrendszer bizonyos szintű helyreállítását is. Napjainkban a Tisza menti vésztározók feltöltése csupán kényszerűségből, árvízvédelmi szempontok alapján történik. Mérlegelni kell a rendszeres, nagyobb mennyiségű vízvisszatartás lehetőségét, hogy őseink fokgazdálkodásának tapasztalataiból tanulva biztosíthassuk az Alföld élhetőségét a következő generációk számára is.

 

Csibrány Balázs

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az idei évben is megrendezésre kerül, immár 21. alkalommal a Tatai Vadlúd Sokadalom. Az eseményt minden évben november utolsó szombatján tartják, ami idén 27-re esik. A tatai Öreg-tó egy Európa szerte is ritkának mondható vadlúdgyülekezésnek ad otthont.

Vadlúd kihúzás a tatai Öreg-tavon (Fotó: Csonka Péter)

Tata városa öleli körül a tavat, ennek ellenére libák ezrei éjszakáznak itt az őszi, illetve téli időszakban. A tömeget a nagy lilikek adják, de több ritka, veszélyeztetett faj is megfigyelhető, mint a kis lilik vagy a vörösnyakú lúd.

Vörösnyakú ludak tatán (Fotó: Szabó Máté)

Emellett az összes hazánkban előforduló lúdfaj képviseltette már magát a területen és szinte minden évben újra és újra meg is jelennek. A libák mellett rengeteg egyéb vízimadár megfigyelhető itt és a fokozott madarász aktivitás miatt ezek közül időnként olyan ritkaságok is távcső elé kerülnek, mint az idén novemberben észlelt öreg halászsirály.

Halászsirály a tatai Öreg-tavon (fotó:Szabó Máté)

A Száz Völgy Természetvédelmi Egyesület, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület együttesen törekszik a Vadlúd Sokadalom sikeres lebonyolítására és az egész szezon alatt biztosítani a madarak zavartalanságát. Ennek érdekében a tó körül több helyen tájékoztató táblákkal jelzik, hogy ne menjenek be az emberek a tómederbe, illetve 2018-ban sikerült a tűzijáték-tilalmat önkormányzati rendeletbe foglalni, és így Tata az első magyar város, ahol ez megvalósult. Azóta is minden évben ellenőrzik a hatóságok ennek betartását november 1. és február 28. közötti időszakban.

Nagy lilik (Fotó: Csonla Péter)

A vadlúd sokadalom weboldalán ( www.vadludsokadalom.hu ) még több cikk olvasható az aktualitásokról, illetve webkamerán keresztül is megfigyelhetőek a madarak, a szerencsések még ajándékot is nyerhetnek.

 

Pitó Andor

A tél körüli időszakban halmozottan érdemes a kisebb és nagyobb nyílt vizeken szertenézni, hiszen a gyakorinak számító vonuló fajokon túl ritkább récefélék is megjelennek nálunk. A gyakori úszórécékén (pl. tőkés-, kendermagos-, csörgőréce) és bukórécéken (pl. barát-, kontyos-, kerceréce) túl, több olyan faj is ellátogat hozzánk, jóval kisebb példányszámokban, amelyek a messzi északon fészkelnek, és a tengerekre járnak telelni.

Kerce réce gácsér (Fotó: Gál Szabolcs)

Jellemzően október végétől vagy novembertől észlelhetőek ezek a fajok, és a tavasz közepéig tartózkodhatnak nálunk. Néhány esetben késő tavasszal, vagy nyáron is feltűnik egy-egy kóbor egyedük.

 A ritkább téli récék közül a leggyakoribb a hegyi réce (Aythya marila). Rendszerint kontyos récék, barátrécék csapatában tűnik fel, csak ritkán látható egyedül.

Kontyos réce (Fotó: Gál Szabolcs)

A Balatonon a 100-as nagyságrendű bukóréce csapatokban már szinte „kötelező” faj, a 20 feletti gyülekezések nem ritkák, de akár 100 feletti egyedszámban is megjelenhetnek. A Dunán és a Tisza-tavon néhány 10 példány a jellemző, de rendszeres nagyobb tavakon, halastavakon is kis mennyiségekben. A gácsérok elkülönítése, a messziről szinte fehérnek tűnő test, és a sötét fej (ami jó fényeknél zöldesen irizál) alapján nem nehéz, a fiatalok és a tojók viszont hasonlítanak a tojó ruhás kontyoshoz. Ezeknél a fő bélyegek, a csőrtövi hóka (ami a kontyosnál is lehet, csak kisebb), világos pofafolt (nem minden egyednél jellemző), nagyobb méret, és kicsit rozsdásabb (melegebb) színezet.

Hegyi réce csapat a Balatonon (Fotó: Gál Szabolcs

                A két Melanitta faj közül, amik már igazi tengeri récék a füstös réce (Melanitta fusca) nálunk a gyakoribb. Sokszor csapódik nagyobb bukóréce csapatokhoz, ritkábban külön váltan láthatóak. A Balatonon kisebb csapatai is jellemzőek, a Dunán, a Tisza-tavon és a nagyobb bányatavakon is rendszeresen feltűnik néhány példány. Bizonyos években inváziószerűen éri el az országot, akár 100-as nagyságrendben. Messziről is ki lehet szúrni a récék közül, nagy méretéből és sötét színezetéből kifolyólag. A fekete réce (Melanitta nigra) némileg ritkább vendég, 10 feletti csapatáról nem tudunk hazánkban, és rendre csak 1-1 példány tűnik fel belőle. Leggyakrabban a Balatonon, a Dunán és a Tisza-tavon láthatjuk. Nem ragaszkodik annyira a réce csapatokhoz, így több esetben akár kisebb tavakon is feltűnik, szemben a füstössel, ami csak rendkívül ritkán. A kontyosokhoz hasonló mérete miatt kevésbé tűnik fel a bukórécék közt, viszont nagyon sötét teste, és a kontrasztosan világos arca, még alvás közben is elárulja jelenlétét.

Füstös récék (Fotó: Tar István)

             A jegesréce (Clangula hyemalis) is a magas észak és a tengerek récéje, leggyakrabban szintén a Balatonon, a Dunán és a Tisza-tavon tűnik fel. Halastavakon még vannak megfigyelései, de kisebb vizeken rendkívül ritka. A többi fajjal ellentétben gyakrabban tartózkodik partközelben, így szerencsés esetekben szép fotókat lehet készíteni erről a szép mintázatú fajról. Nagyobb kontyos-, barát- és kercerécék csapataihoz is vegyül, néha nehéz észrevenni, apróbb termete, és a fiatalok nem túl feltűnő színezete miatt. Magányosan, párosával tűnik fel főleg, néha viszont kisebb csapatokban is, sajnos egyre ritkábban.

Jegesréce  (Fotó: Gál Szabolcs)

A legritkább hazánkban rendszeresen előforduló tengeri bukóréce faj a pehelyréce (Somateria mollissima). Egészen a közelmúltig rendszeresnek számított, mára viszont olyan ritka lett, hogy hitelesítendő fajnak számít! Az elmúlt 10 évben csak a Balatonon és egy alkalommal a Tisza-tavon tartózkodtak magányos példányai a fajnak. Igen termetes bukóréce, még a tőkésnél is némileg nagyobb. Bukóréce csapatban a mérete, és a jellegzetes, háromszög alakú feje miatt nem nehéz kiszúrni.

 Sajnos az összes téli ritkább faj populációja a klímaváltozás, élőhelyek eltűnése, szennyezések és a predáció által erősen hanyatlik, így a jövőben még kisebb számban számíthatunk ezekre az amúgy is ritka fajokra.

 

Gál Szabolcs