A madarat többször is látták június első hetében a Fertőújlak melletti Borsodi dűlőben (megfigyelők: Mogyorósi Sándor, Dr. Hadarics Tibor, Balaskó Zsolt), valamint ezt megelőzően, május végén, innen nem messze, Mosonszentandrás határában (Zicksee, Ausztria).

Bolgár gyűrűs gulipán megkerülési térképe (Madárgyűrűzési Központ)

Ezt a gulipánt 2019 nyarán fiókakorában jelölték, narancssárga gyűrűvel, egy Fekete-tengeri sólepárlóban (Pomorie saltpans). Tavaly augusztusban Dél-Franciaországban (Hyères) is megfigyelték. Ez az első bolgár gyűrűs gulipán megkerülés Magyarországon.

Bolgár gyűrűs gulipán (Fotó: Dr. Hadarics Tibor)

A gulipán fokozottan védett, rendszeres fészkelő partimadarunk. Márciustól novemberig lehet megfigyelni a síkvidékek szikes tavain vagy sekély időszakos kiöntéseken, tavakon. Vonuló madárfaj, a telet elsősorban Észak-Afrika partvidékein tölti.

Itthon ezidáig közel kétezer gulipánt gyűrűztek, elsősorban fiókákat. Ezek közül 23 példány került meg  külföldön. Az 1950-es években a Szeged melletti Fehér-tavon gyűrűzött gulipánok közül kettő példány került kézre Bulgáriában, a Fekete-tenger partvidékén (ezeket Dr. Beretzk Péter és Warga Kálmán gyűrűzte). Magyarországon 15 külföldi gyűrűs gulipán megkerülését regisztráltuk eddig. Megkerülési térképek és további információ a gulipánról a Tudástár Magyarország madarai oldalon: https://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-recavo

 

A madarat fiókakorában gyűrűzték 2014-ben, Jászdózsa határában (gyűrűző: Juhász Tibor)

Magyarországon nagyon kevés réti fülesbaglyot jelölnek, az eddig meggyűrűzött madarak száma nem éri el a százat. Közülük ez az első példány, ami külföldön megkerült. Itthon eddig összesen négy külföldi gyűrűs példány került kézre, amelyek közül kettőt Finnországban, egyet Lettországban és egyet Ukrajnában jelöltek.

Réti fülesbagoly megkerülések (Madárgyűrűzési Központ)

A réti fülesbagoly ritka, de rendszeres fészkelő a Kárpát-medence síkvidékein, elsősorban délkelet-Magyarországon. Sásos zsombékosokban, mocsárréteken fészkel. Kis számban északi átvonuló és telelő réti fülesbaglyok is előfordulnak nálunk. A keményebb teleken délebbre húzódnak, de nem vonulnak nagy távolságokat.

Az elgázolt réti fülesbagoly jelölőgyűrűje.

További információ a réti fülesbagolyról a Tudástár Magyarország madarai oldalon: https://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-asifla

 

A madarat fiókakorában gyűrűzték 2014-ben, Jászdózsa határában (gyűrűző: Juhász Tibor).
Itthon kevés réti fülesbaglyot jelölnek, az eddig meggyűrűzött madarak száma nem éri el a százat. Közülük ez az első példány, ami külföldön megkerült. Itthon eddig kettő Finnországban, egy Lettországban és egy Ukrajnában gyűrűzött réti fülesbagoly került kézre.
A réti fülesbagoly ritka, de rendszeres fészkelő a Kárpát-medence síkvidékein, elsősorban délkelet-Magyarországon. Sásos zsombékosokban, mocsárréteken fészkel. Kis számban északi átvonuló és telelő réti fülesbaglyok is előfordulnak nálunk. A keményebb teleken délebbre húzódnak.
További információ a kis légykapókról a Tudástár Magyarország madarai oldalon: https://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-asifla

A mindössze 2 mm átmérőjű gyűrűt 2016. májusban kapta a madár, a mostani megfigyelési helytől 2 km-re (gyűrűző: Deme Tamás). Igazi kihívás egy árnyas patak völgyben egy kis méretű mozgó énekesmadarat fényképezni úgy, hogy a gyűrűszáma is olvasható legyen nagyítás során a képen.

Kis légykapó fényképének a nagyítása (Fotó: Selmeczi Kovács Ádám)

Viszonylag kevés kis légykapót jelölnek Magyarországon, az eddig gyűrűzött madarak száma nem éri el a nyolcszázat. Ezek közül 42 madár került meg a jelölést követően, valamennyi a gyűrűzés helyszínén vagy annak közelében. Távolsági megkerülésre sajnos még nem volt példa. Ez a most megfigyelt madár a hazai madárgyűrűzési adatbank legidősebb megkerült gyűrűs kis légykapója.

A madár gyűrűzéskori fényképe, 2016. (Fotó: Deme Tamás)

A kis légykapó Magyarországon rendszeres, de ritka fészkelő. Középhegységeink bükköseiben, szurdokvölgyeiben fészkel. Hosszútávú vonuló, telelő területe É-Afrikától Pakisztánon, Indián, Bangladesen és Dél-Kínán keresztül egészen Borneóig elhúzódik. Az európai állomány többsége az indiai szubkontinens erdős területein telel.
További információ a kis légykapókról a Tudástár Magyarország madarai oldalon: https://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-ficpar

Merlin Tuttle 1982-ben alapította és 27 éven keresztül irányította a Bat Conservation International civil szervezetet. Jelenleg a Merlin Tuttle Bat Conservation civil szervezet vezetője, valamint a Texasi Egyetem (Austin) Integrált Biológia Tanszékének kutatója. Az alábbiakban “A Viral Witch Hunt” című cikkének fordítása olvasható a szerző engedélyével. Hasonló hazai vonatkozásokról és a denevérek megítéléséről itt találnak további olvasnivalókat.

Sanyarú évtized áll a denevérek mögött. Már a COVID-19 megjelenése előtt is világszerte drasztikusan csökkentek állományaik, most pedig ők váltak a modernkori történelem egyik legköltségesebb pandémiájának bűnbakjává. Mindez annak ellenére következett be, hogy sem a vírus fajváltását, sem annak módját nem sikerült beazonosítani. Bár a tudományos világ kötelessége, hogy a felmerülő veszélyekről késedelem nélkül tájékoztasson, a denevérekkel kapcsolatos elhamarkodott találgatások hamar a média címoldalára kerültek. Valójában szakmai megalapozottság nélkül alakult ki a denevéreket övező zűrzavar, amelynek eredményeként még ott is kitelepítés, pusztítás, démonizálás sújtja őket, ahol pedig a legnagyobb szükség van rájuk.

Még mindig nem sikerült azonosítani a COVID-19 „nulladik betegét”, tehát az, hogy ki vagy mi fertőzte meg őt, továbbra is rejtély. Még abban sem lehetünk biztosak, hogy a vírus valóban az eredetileg megnevezett helyszínen, a vuhani állatvásáron ugrott át egy ismeretlen köztigazdájáról az emberre. A bizonytalanságokra fittyet hányva, a média – a tudományos körök hathatós segítségével – szenzációs híradásokban kürtölte világgá a kockázatokat, gyakran minden körítés vagy magyarázat nélkül lehetséges bűnbakként megemlítve a denevéreket. Ezzel a járványos méretűvé duzzadt boszorkányüldözés célpontjaivá téve őket.

A félretájékoztatásnak világszerte denevérállományok sínylik meg a következményeit. Malajziai kollégám, Sheema Abdul Aziz, hosszú évek óta dokumentálja a denevérek kulcsfontosságú szerepét a durián beporzásában, melyre Délkelet-Ázsiában több milliárd dolláros iparág épül. A termelők nemrégiben partnerséget ajánlottak neki, hogy közösen folytassanak széles körű ismeretterjesztő kampányt a denevérek által biztosított gazdasági értékről – most azonban mind visszakoznak, mert nem kívánják saját fejükre vonni a népharagot. Egy ottani szálloda tulajdonosa pedig attól fél, hogy a közeli repülőkutya-kolónia miatt komoly bevételtől fog elesni. A környékbeliek attól tartva, hogy a kutatások újabb járvány kitöréséhez vezetnek, azzal a kéréssel fordultak a helyi önkormányzathoz, hogy az tiltsa be a felméréseket és támogassa az állatok kiirtását. A szomszédos Indonéziában mindez már valósággá is vált, és a kínai szakemberek is aggodalmukat fejezték ki a denevérekkel szembeni ellenséges lépések miatt.

Még szülővárosomban, Austinban is, ahol évtizedek óta osztozunk másfél millió denevérrel egy belvárosi híd használatában és ahol emiatt még soha semmilyen baleset nem történt, egyre többen érdeklődnek a denevérek jelenlétéből fakadó egészségügyi kockázatokról. Ott van ez, ahol felületesen informált közegészségügyi dolgozók figyelmeztetései ellenére – miszerint a denevérek veszettséget hordoznak és veszélyesek az emberekre – még egyetlen bekövetkezett esetről sincs tudomásunk. Ugyanakkor nyaranta több millió dolláros bevételt hoznak ide azok a turisták, akik a kolóniát jönnek megcsodálni; nem is beszélve arról, hogy hány tonnányi rovarkártevőt pusztítanak el ezek az állatok éjjelente. Éves szinten összegezve, Texas állam denevérállománya dollármilliárdokat termel. És mégis eljutottunk oda, hogy a denevérbarát kerttulajdonosok szomszédaik haragját vonják magukra, mert azok attól tartanak, hogy a kihelyezett odúk és más mesterséges szálláshelyek betegségeket terjesztő denevéreket vonzanak a környékre.

Ezt a pánikot sajnos nem ellensúlyozhatjuk pusztán azzal, hogy újra és újra elmondjuk: a denevérek értékesek, ne bántsátok őket. Közvetlenül tapasztaltam számtalanszor, amikor rémült emberek barlangbejáratokat tömtek el, méreggel vagy tűzzel pusztítottak el akár milliós denevérkolóniákat. Nekem ez azt mutatja, hogy semmi sem veszélyesebb a tévhitekből eredő intoleranciánál és pusztító szándéknál.

A denevérek általi betegségterjesztés kockázatának eltúlzása nem csupán félrevezető, de teljes ökoszisztémák és gazdaságok létét is veszélyezteti. Indonéz kutatók visszafogott becslései szerint évente legalább 700 millió dollárt takarítanak meg a denevérek a helyi kakaótermelőknek a rovarok okozta károk mérséklésével. Mexikóban pedig a tequila- és mezcalgyártás nyer dollármilliárdokat a denevérek agávé-beporzó tevékenysége révén. Denevérek pusztítják a rizsföldek rovarkártevőit Délkelet-Ázsiától a Földközi-tengerig, a dél-afrikai makadámia-termesztők ültetvényeit pedig a poloskáktól szabadítják meg ezek az állatok.

Az őket övező évszázados téveszmék és félelem ellenére, a denevérek megdöbbentően hosszú ideje problémamentes „szomszédaink” településeinken. Miközben éjszakai életmódjuk és cikázó röptük sokakban ellenszenvet kelt, milliószámra élnek parkjainkban, padlásokon, pincékben, kertvárosi denevérodúkban anélkül, hogy bármi gondot okoznának. Rám soha nem támadt még egyetlen denevér sem, és 60 év szorgalmas terepmunka után is egészséges vagyok. Holott denevérek százait fogtam kézbe és vizsgáltam meg világszerte, sőt, nem egyszer milliós sereglet közepén álltam barlangokban. Mivel a kutatások során, hasonlóan az állatorvosokhoz, alkalmanként beszerez az ember egy-egy karmolást-harapást, ezért be vagyok oltva veszettség ellen.

Olyasvalakinek, aki elkerüli, hogy denevérhez érjen, mérhetetlenül kicsi az esélye arra, hogy bármilyen betegséget is elkapjon tőlük. A nekik tulajdonított összes betegség könnyen elkerülhető még úgy is, ha a padlásunkon tanyáznak az állatok.

Ezekről azonban valahogy nem esik szó, miközben a kockázatokat gyakran túlzásokba esve szajkózzák. A Scientific American 2020. március 11-ei száma tökéletesen példázza ezt. A COVID-19 témájú cikk alcíme: „Shi Zhengli, a vuhani virológus több tucat halálos SARS-típusú  vírust azonosított denevérek lakta barlangokból és figyelmeztet, hogy jóval több vár még kimutatásra.” A „halálos” jelző használata azonban nem több, mint alaptalan spekuláció.

A cikk emellett azt is állítja, hogy a vuhani járvány már a hatodik, denevérek által okozott járványkitörés az utóbbi 26 évben. Valójában a felsorolt járványok közül négy (SARS, MERS, Hendra, Ebola) esetében úgy tűnik, hogy nem denevérről került át az emberre a kór, mégis a denevéreket okolják leggyakrabban ezekért is. Ötödik a listán a Nipah-vírus, mely valóban jó eséllyel repülőkutyáról került át az emberre, ugyanakkor ennek terjedése könnyen megelőzhető akár a gyűjtőedények letakarásával, akár a szennyezett pálmalé pasztörizálásával.

A COVID-19 kitörésével kapcsolatban két lehetséges forgatókönyv létezik. Az első szerint egy új koronavírus kerülhetett át egy köztigazdába – például tobzoskába – ahol bizonyos idő alatt emberre is veszélyes kórokozóvá fejlődött. A második változat szerint egy akkor még ártalmatlan koronavírus került át az emberbe, de az idővel fertőzővé alakult. Nehéz annak eldöntése, hogy melyik forgatókönyv az igaz, de egy jelenleg elfogadás előtt álló tudományos közlemény még azt sem zárja ki, hogy házi sertés vagy egér is lehetett a potenciális forrás.

Akkor viszont miért okolja a média ennyire egyoldalúan a denevéreket? Részben azért, mert a denevéreket sokkal alaposabban kutatták a vírusok szempontjából.

2005-ben látott napvilágot az első feltételezés arról, hogy a SARS-járványt okozó koronavírus ősei patkósdenevérekből származnak, azóta a denevérek sokkal nagyobb figyelemben részesülnek, mint bármely más állatcsoport. Egy kutatás keretében, aminek eredményei hajmeresztő cím alatt meg is jelentek, kétszer annyi denevérfajt vizsgáltak, mint rágcsálót, cickányt vagy emberszabásút együttvéve. Ragadozókat és patásokat pedig egyet sem.

A nagy népszerűségnek egyáltalán nem örvendő denevérek helyzete a miatt is nehéz, hogy nagyon gyorsan lehet nagyon sok mintát gyűjteni tőlük. Ezek feldolgozásából aztán rövid időn belül születhetnek eredmények és publikációk, melyek még szenzációsabbnak és elfogadhatóbbnak tűnhetnek akkor, ha eleve viszolygást keltő állatcsoportról van bennük szó.

Így egyáltalán nem meglepő az, hogy a denevérekből több vírust mutattak ki, mint más, ritkábban vizsgált fajokból. Vagyis a torzításra épülő spekuláció önmagából igazolást nyert ténnyé (beteljesedett jóslattá) válik.

Jelenleg azonban nem tudjuk biztosan, hogy a denevérek valóban több vírust hordoznak-e mint más állatok, hiszen azok vizsgálatára még közel sem fordítottunk annyi időt és energiát. És még ha több vírusa is van a denevéreknek, a vírusok száma nem feltétlenül jelenti a fertőzés kockázatának növekedését. Számos vírus ártalmatlan, sőt, akár még jótékony is lehet a gazdaszervezetre.

Egyes virológusok kihasználva a világméretű járványtól való félelmet, a természetben előforduló vírusok olyan felméréséhez igyekeztek támogatásokat szerezni, amelyek segítik megelőzni az ilyen eseményeket, vagy legalább mérsékelni azok hatásait. 2019-ben az Egyesült Államok Allergia és Fertőző Betegségek Kutatóközpontja 4,8 milliárd dollárt különített el a potenciálisan magas kockázatú vírusokat felderítésére. A folyamatban levő felmérések támogatói a COVID-19 pandémia apropóján hangsúlyozzák, hogy a jövőbeni járványok megelőzésének alapja az, ha elkészítjük az egész bolygó vadon élő fajainak víruskatalógusát, különös tekintettel a magas kockázatúnak tekintett fajokra, ide természetesen a denevérekre is.

Sok neves kutató azonban egyáltalán nem ért ezzel egyet, Ők arra próbálják felhívni a figyelmet, hogy az ilyen felmérések hihetetlenül költségesek, ugyanakkor kevés gyakorlati hasznuk van. Érvelésük szerint a vírusok okozta járványok rendkívül ritkák, a vészhelyzetek előrejelzése pedig gyakorlatilag lehetetlen. Edward Holmes evolúciós virológus és munkatársai még azt is hozzáteszik ehhez, hogy ha lehetséges lenne is az összes jelenlegi vírust katalogizálni, RNS-vírusok új változatai akkor is folyamatosan fel fognak tűnni. Szerintük hiteltelen és arrogáns ilyen felmérésekkel a megelőzés vagy a hatásmérséklés hiú reményét kelteni.

Annak érdekében, hogy megértsük, miért nem működik a felmérés mint stratégia, gondoljuk végig a MERS, a Nyugat-nílusi láz és a Zika-vírus példáját. A MERS egy korábban igen valószínűtlennek tartott helyszínen (Szaúd-Arábiában) egy igen valószínűtlen forrásból (tevékből) került az emberekbe. Robert Tesh, az újonnan kialakuló vírusok szakértője rámutatott arra, hogy sem a Nyugat-nílusi láz, sem a Zika vírusa nem újkeletű, csupán annyi történt, hogy új földrajzi helyeket hódítottak meg olyan események következtében, amiket lehetetlen lett volna megjósolni. Egyre több vezető járványtani szakember egyetért abban, hogy a következő vírusjárvány forrását nem lehet előre megjósolni. Sajnos az ilyen figyelmeztetéseket ritkán kapja fel a média, és ha még fel is felfedezik őket, hajlamosak lebecsülni jelentőségüket.

Sokkal fontosabb a jelenlegi járvány „nulladik betegének” és a gazdaváltás módjának felderítése, mint bűnbakot gyártani a denevérekből vagy milliárdokat költeni további lehetséges kórokozók felkutatására. A humánegészségügyi alapok a legnagyobb szolgálatot a tesztelés és korai észlelés kidolgozásában tehetik.

Nekünk pedig ideje végre felismernünk és elfogadnunk saját szerepünket is a történtekben. A vadon élő állatok foglyul ejtése, pusztítása és kereskedelme garantálja a vírusok terjedését. A nem-szeretem állatok elleni vádak pedig csak súlyosbítják azok egyébként is válságos helyzetét, miközben elterelik a figyelmet mindazokról a szolgáltatásokról, amelyet garmadával tesznek mind a környezetnek, mind közvetlenül az emberi társadalomnak. Akár szeretjük a denevéreket, akár nem, a COVID-19 járványt nyugodtan tekinthetjük egy baljós figyelmeztetésnek. Be kell látnunk, hogy azon áll vagy bukik társadalmi jóllétünk, hogy felelős vagy kizsákmányoló gazdái vagyunk-e a világnak.

 

Írta: Merlin D. Tuttle
Fordította: Zölei Anikó

 

Forrás: Tuttle, Merlin D. “A Viral Witch Hunt.” Issues in Science and Technology (March 27, 2020). 

Népszerűségüket ékesen bizonyítja, hogy Észak- és Nyugat-Európában, valamint Észak-Amerikában és Japánban szélesebb társadalmi rétegeket is megmozgató „szitakötővédelmi társaságok” működnek, a sokfelé népszerű „Bird Watching” mellett (olykor ezzel egybekötve) ma már jól ismert a „Dragonfly Watching” „Dragonfly Holidays” is. Nyugat-Európából távolabbi európai országokba, sőt más kontinensekre (pl. Ausztrália, DK-Ázsia) is szerveznek kifejezetten szitakötő megfigyelő utakat.

Minek köszönhetik a szitakötők ezt a népszerűséget? Elsősorban természetesen a megjelenésüknek. Nappal aktív és általában színpompás rovarok, ami különösen az idős hímekre igaz. Egyes nagyszitakötők mérete is impozáns, a hazánkban is élő kétcsíkos vagy balkáni hegyiszitakötő (Cordulegaster heros) nőstényének testhossza elérheti a 96 mm-t. A lárvaként vízben, kifejlett rovarként a szárazföldön élő szitakötők kivétel nélkül ragadozók. Nagyszitakötőink vagy más néven egyenlőtlen szárnyú szitakötőink (Anisoptera alrend) zöme kiválóan röpül, e rovarok egyértelműen a levegő urai. Sok természetfotós számára éppen ezért áhított zsákmány egy jól sikerült szitakötős fénykép.

A szitakötőfélék sikerességét bizonyítja, hogy bár az egyik legősibb rovarcsoportról van szó, a Karbon kor óta alig változtak és mintegy 6000 ismert fajuk ma is benépesíti bolygónkat. Napjainkban Európában 143, hazánkban pedig 62 szitakötőfaj szaporodása ismert. A hazai fajok közel harmada ma már természetvédelmi oltalom alatt áll, és közülük 4 egyben Natura 2000 jelölő faj is.

Az utóbbi évtizedekben megfigyelhető a hazai szitakötő-fauna kisebb mértékű átalakulása. Bár több faj esetében is ismert migráció, illetve a fluktuáció is jellemző rájuk, egyes fajok visszaszorulása, mások előretörése feltehetően a klímaváltozással (felmelegedéssel, szárazodással) hozható összefüggésbe. Néhány, inkább északi, illetve montán elterjedésű faj kárpát-medencei eltűnése mellett az utóbbi évtizedekben több déli faj előretörése is tapasztalható. Az Európa középső részein nem is olyan régen még csak nagyon szórványosan és egyes években megjelenő atkás szitakötőt (Sympetrum fonscolombii) néhány éve már Svédországban is megfigyelték, hazánkban pedig ma már nem tartozik a ritka fajok közé. Nincs tíz éve, hogy az atlanti-mediterrán elterjedésű kékszemű légivadászt (Erythromma lindenii) először hazánkban is megfigyelték, de ma már jelentős, stabil populációja él a keleti határ közelében. Déli fajok északra történő terjedésének lehet bizonyítéka az afrikai-mediterrán Trithemis annulata egy hím példányának 2016-os hazai megfigyelése is. (Ennek a fajnak ismereteink szerint jelenleg ez a legészakibb előfordulási adata.)

Szitakötők szaporodásához, a lárvák életéhez édes vagy enyhén sós (brakkvíz jellegű) vizek szükségesek. Gyakorlatilag minden vizes élőhelyen előfordulhat és rendszerint elő is fordul szitakötő, beleértve az időszakos, csak tavasszal–nyáron víz borította sekély tavakat, mocsarakat is. Szitakötőink meglehetősen jól, sikeresen „felosztották” egymás között a vizes élettereket. Vannak széles ökológiai tűrőképességű fajok, melyekkel álló és folyóvizekben is találkozhatunk és viszonylag jól tűrik a szennyezettebb vizeket is. Példaként említhető a kék légivadász (Ischnura elegans), valamint a vízi pásztor (Orthetrum cancellatum). Másfelől vannak határozott igényű specialisták, melyek szaporodóhelye elég jól lehatárolható vizes élőhely. Ilyenek például a hegyiszitakötők (Cordulegaster-fajok) és ilyen a díszes légivadász (Coenagrion ornatum), valamint a nagy foltosrabló (Lestes macrostigma) is. Sajátos specializálódást mutat a hazánkban nagyon ritka, fokozottan védett zöld acsa (Aeshna viridis). Ez a faj szinte kizárólag a kolokán (Stratiotes aloides) levélrózsájába petézik, tehát olyan élőhelyeken fordul, illetve fordulhat elő, ahol nagyobb kiterjedésű és állandó kolokánosok vannak. Szitakötőfajaink szaporodóhely igénye, a lárvák élőhelye – kisebb-nagyobb átfedésekkel – más és más, ezért egy szitakötőfaj bizonyítható vagy valószínűsíthető szaporodása egy adott helyszínen indikátor értékkel is bír, az adott vizes élőhely milyenségét, vízminőségét is jelzi. Bár egyes szitakötőfajaink „tűrőképessége” nagy, az minden faj esetében biztosan kijelenthető, specialista fajokra pedig fokozottan igaz, hogy a vizes élőhelyektartós kiszáradása, eltűnése, átalakulása számukra végzetes.

Hazai szitakötőink felismerését segíti a „Határozzunk szitakötőket” weboldal, mely www.legivadasz.hu címen érhető el. Erre az oldalra alapozva indult el Egyesületünk égisze alatt egy szitakötős adatgyűjtés, mely széles réteget céloz, eredményeivel tudományos és/vagy természetvédelmi célokat egyaránt szolgál. Az adatgyűjtő felület itt érhető el: termeszetfigyelo.mme.hu

Kezdeményezésünk abból indul ki, hogy ma már az alkalmi kirándulók, a rendszeres természetjárók rendelkeznek olyan fényképezőgépekkel, vagy mobil telefonnal, amelyekkel jó minőségű, az egyes szitakötőfajok határozását lehetővé tevő fényképek készíthetők. Nem kell tehát szitakötő szakértőnek lennie senkinek ahhoz, hogy az adatgyűjtésben részt vegyen, hiszen a feltöltött képeken látható példányokat szakember határozza meg. Természetesen örömmel vesszük, ha az amatőr szitakötő vadászok mellett profi kutatók is bekapcsolódnak az adatgyűjtésbe. A legtöbb fénykép, fényképeken keresztüli adat valószínűleg nem tudományos igényű módszeres kutatás, hanem például egy családi kirándulás eredménye lesz. Reméljük azonban azt is, hogy emellett több olyan adatközlő is csatlakozik hozzánk, aki több időt szán egy-egy terület szitakötőinek megismerésére, felmérésére. Ezt tükrözi az online felületen elérhető űrlap, ahol a kötelező minimális információkon (helyszín, időpont, fénykép a fajról) túl számos további adat, hasznos információ adható meg. A nem kötelezően kitöltendő attribútumok közül érdemes kiemelni a „szaporodóhely valószínűsítése” mezőt. Az itt található 6 kategóriából kiválasztható információ túlmutat az egyes hazai szitakötőfajok előfordulási adatainak gyűjtésén, mivel egyben az adott vizes élőhelyet is minősíti.

Alapértelmezésben a rögzített adat nyilvános, azaz minden regisztrált adatközlő láthatja a rekord pontos helyét, elolvashatja annak főbb jellemzőit. Egy jelölő négyet segítségével azonban lehetőség nyílik arra, hogy adatunk a nagyközönség számára csak az áttekintő térképeken (10×10 km-es UTM szerint) jelenjen meg.

Bízunk abban, hogy az adatgyűjtésbe bekapcsolódó amatőr és profi természetfotósok közül egyre többen válnak idővel a hazai szitakötők mind jobb ismerőjévé, és az adatbázis – szitakötőink szaporodóhelyeinek feltérképezése segítségével – egyre több adatot szolgáltat a magyarországi vizes élőhelyek előfordulásáról, állapotáról is.

Szitakötős adatgyűjtésünk folytatásaként hosszabb távon szakmai tanfolyam szervezését és egy a szitakötők védelmével foglalkozó szakosztály létrahozását is tervezzük.

Farkas Sándor