Madarak

A barátréce (Aythya ferina) költőterülete Eurázsia jelentős részére kiterjed, az itteni sztyeppzóna jellegzetes bukórécefaja. Táplálékát – az úszórécéktől eltérően – a víz alá bukva szerzi meg, ezért általában a mélyebb vizű tavakat részesíti előnyben. Állományának nyugati irányú terjeszkedését követően mára Nyugat-Európában is elterjedt költőfajjá vált. Az elmúlt évtizedekben azonban a barátréce állománya a teljes költőterületen jelentős csökkenésen ment keresztül. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján 2014-ben az addigi „Nem fenyegetett”-ből (Least concern) a „Sebezhető” (Vulnerable) kategóriára változott a faj státusza. Magyarországon 2008-ig a vadászható fajok közé tartozott. Jelenleg védett, természetvédelmi értéke 50.000 Ft.

A barátréce hazánkon átvonuló, illetve telelő állományát már több évtizede kísérik figyelemmel a Vonuló Vízimadár Monitoring felmérői. Bár napjainkban még viszonylag gyakori récefajnak számít, a negatív irányú állományváltozások miatt az MME Vízimadár-védelmi Szakosztálya a jövőben kiemelt figyelmet kíván fordítani a barátrécére. Ezért az idei évtől az ún. tavaszi és őszi vonulási csúcson, a Vonuló Vízimadár Monitoring hóközepi felmérésével egyidőben meghirdettük a barátrécék országos szinkronfelmérését. Az első felmérés a tavaszi vonulási csúcs időszakában, március 11-14. között zajlott. A számlálás országos szintű kiterjesztése mellett első alkalommal került sor a megfigyelt barátrécék ivararányának a megállapítására.

A négynapos monitoring során összesen mintegy 18.000 barátrécét sikerült megfigyelniük a felmérőknek. Pontos számot sajnos nehéz mondani, hiszen a legnagyobb, jellemzően ezres nagyságrendű csapatok létszámát a megfigyelők maguk is csak becsléssel tudják megállapítani. A barátrécék szempontjából legfontosabb területek a Tisza-tó (8.680 példány) és a Balaton (3.092 példány) voltak. Az egy helyszínen megfigyelt legnagyobb barátréce gyülekezést a Tisza-tó Sarudi-medencéjében észlelték, ahol mintegy 8.200 barátrécét számoltak a felmérők. A négynapos felmérés során az alábbi módon oszlottak szét a megfigyelések Magyarország területén:

A barátréce szinkronfelmérés során a megfigyelők a példányszám mellett – ha a távolság és a fényviszonyok lehetővé tették – a hímek és tojók arányát is igyekeztek minél pontosabban megadni. Nagy példányszámú csapatok esetén az ivararány is csak megközelítő becsléssel állapítható meg, a felmért barátrécék mintegy harmadánál (6.525 példány) azonban pontos adatokkal rendelkezünk a hímek és tojók mennyiségéről. Ez alapján a hímek aránya 79%, a tojóké 21% volt az elszórt kisebb csapatokban. A Sarudi-medencében megfigyelt – az országos példányszámnak nagyjából a felét kitevő – barátrécék esetében felmérőink csupán 5%-ra becsülték a tojó példányok arányát.

Az IWC (International Waterbird Census) nemzetközi vízimadár monitoring megfigyelői 2016 januárjában 13 európai és észak-afrikai vizes élőhelyen végezték el az észlelt barátrécék ivararányainak felmérését, melyet a kutatók (Kane Brides és tsai, 2017) össze tudtak vetni az 1989 és 1990 januárjában ugyanezen országokban elvégzett hasonló felmérések eredményeivel. Míg az 1989-1990-es években 62% volt a hím barátrécék aránya, 2016-ban már a megfigyelt madarak 70%-a volt hím ivarú. Ezek az eredmények megerősítették több korábbi felmérés megállapítását, miszerint a barátréce állományában fokozatosan tolódik el az ivararány a hímek javára.

A barátréce populáció gyors csökkenése fényében elengedhetetlen, hogy kiderüljenek ennek az ivararány változásnak a pontos okai. A kutatók valószínűsítik, hogy a tojók nagyobb fokú mortalitása, és nem a kikelt fiókák ivararányának megváltozása áll a jelenség hátterében. Mivel az IWC nemzetközi felmérései alapján a tojók valamivel délebbre vonulnak telelni a hímeknél, a mediterrán országokra jellemző nagyfokú vadászati terhelés könnyen összefügghet a tojók számának gyorsabb csökkenésével. Az inváziós ragadozófajok terjedését szintén a lehetséges okok között tartják számon, melyek jobban veszélyeztetik a fészken ülő tojókat.

A fent leírt okokból szakosztályunk kiemelt célja, hogy hosszabb távon is nyomon kövessük a hazánkon átvonuló barátrécék mennyiségének és ivararányának a változásait. Az elkövetkező felmérések során szintén számítunk azon megfigyelőink áldozatos munkájára, akiknek a jelenlegi eredményeket is köszönhetjük:

Adorján Ágnes, Ampovics Zsolt, Balázsi Péter, Balla Dániel, Barna Péter, Bárdos Tibor, Bártol István, Berdó József, Bessenyei László Bence, Bodnár Katalin, Bodor Ádám, Bodzás János Sándor, Csibrány Balázs, Csonka István, Danku János, Dávid Jenő, Ecsedi Zoltán, Emri Tamás, Fenyvesi László, Gazdag Izabella, Gál Szabolcs, Gilányi Gábor, Görögh Zoltán, Gyömbér Zsolt, Habarics Béla, Hajdú Tamás, Dr. Halmos Gergő, Hanyicska Zsolt, Hegedűs János, Jandó Benedek, Kálmán Sándor, Karcza Zsolt, Katona József, Kecskés József, Kiss Ádám, Kiss János, Dr. Kiss Orsolya, Kókai Ákos, Dr. Kókai Károly, Dr. Kóta András, Kovács Viktor, Lendvai Gábor, Dr. Lengyel Szabolcs, Lőrincz Marcell, Lukács Katalin Odett, Márton Marcell, Meiszterics Zoltán, Menyhárt Gellért, Dr. Mester Béla, Mészáros Csaba, Monoki Ákos, Musicz László, Nagy Gábor, Nagy Miklós, Nagy Sándor András, Nagy Tamás, Dr. Németh Zoltán, Péntek István, Dr. Pigniczki Csaba, Polyák Ferenc, Pompola Krisztián, Práger Csaba, Puskás József, Sári Gergő, Seres Nándor, Simay Gábor, Szabó Gitta, Szász Előd, Szél László, Széll Antal, Dr. Szép Tibor, Szilágyi Attila, Tamás Ádám, Tar István, Tar János, Tihanyi Gábor, Dr. Tokody Béla, Tőgye János, Veszelinov Ottó, Vetró Gábor, Zöld Barna

Csibrány Balázs

MME Vízimadár-védelmi Szakosztály

A Vonuló Vízimadár Monitoring szinkronfelmérései már évtizedek óta szolgáltatnak adatokat a vízimadárfajok mennyiségi eloszlásáról a vonulási időszakban a legfontosabb hazai vizes élőhelyeinken. Emellett azonban – ahogy a barátréce szinkronfelmérés felhívásában már ismertettük – számos olyan terület is szolgálhat pihenő- és táplálkozóhelyként a Kárpát-medencén átvonuló vízimadarak számára, melyek nem szerepelnek a Vonuló Vízimadár Monitoring Célterületei között. Három madárfaj – a barátréce, a cigányréce és a nagy goda – esetében a természetvédelmi szempontok azonban indokolják, hogy évről-évre a lehető legteljesebb képet kapjuk az átvonuló madarak mennyiségéről.

A nagy goda állományának drasztikus csökkenése minden olyan terepmadarász számára jól látható, aki az elmúlt egy-két évtizedben a hazai vizes élőhelyeket látogatta. Nem csak a költőállomány tűnik el az egyre kevesebb alkalmas élőhely miatt, de az átvonuló sokezres godacsapatok látványa is egyre ritkább napjainkra. A Vonuló Vízimadár Monitoring a barátréce és cigányréce szempontjából eddig ugyan lefedte a két faj számára legfontosabb területeket, a nagy godáról azonban – annak eltérő élőhelyigénye miatt – sajnos még inkább hiányoznak az országos szintű adatok az átvonuló állománynagyságról.

A nagy goda vonulási csúcsa április elejére esik, ilyenkor található a legtöbb madár egyszerre a Kárpát-medencében a tavaszi vonulás során. Ekkor jellemzően a szikes tavakat, a pusztai vízállásokat, a belvízfoltokat és a lecsapolt halastavakat keresik fel tömegesen. Az idei, szélsőségesen aszályos tavaszon azonban nagyon korlátozott az alkalmas pihenőhelyek száma. A pusztai vízállások és belvízfoltok hiányoznak, és a szikes tavak nagy része is kiszáradt mostanra. Várhatóan a lecsapolt halastavakra fog koncentrálódni az átvonuló nagy godák túlnyomó része, de a vízhiány miatt eddig nem megszokott helyeket – pl. alacsony vízállású bányagödröket, stb. – is érdemes felkeresni a felmérés során.

Az adatközlés legegyszerűbb módja, ha a megfigyeléseket a Madáratlasz Program internetes adatbázisába töltik fel a felmérők, melyre asztali számítógépről (map.mme.hu) és okostelefonról (Turdus applikáció) egyaránt lehetőség nyílik. Bár alapvetően a nagy goda adatok a fontosak, mégis mindenkit biztatunk lehetőség szerint az összes madárfaj megfigyelését rögzítő ún. teljes fajlistás adatgyűjtésre! Amennyiben valaki nem rendelkezik hozzáféréssel e felületekhez, megfigyelési adatait a Vízimadár-védelmi Szakosztály elektronikus címére (vvsz@mme.hu) is elküldheti. Ekkor kérjük a megfigyelt barátrécék pontos száma mellett a megfigyelés időpontját, a terület nevét és koordinátáját is tüntesse fel az adatközlő.

A felmérés eredményeiről az adatok összesítését követően fogunk beszámolni. Ezúton szeretnénk egyúttal előzetesen is megköszönni minden felmérő munkáját!

MME Vízimadár-védelmi Szakosztály

Luca így mesélt a kezdetekről és a figurákról: "A Cicckafark figurák kezdetét az inspirálta, hogy a fiamnak szerettem volna olyan madarakat adni, amikkel nem csak játszhat, de magába szívhatja a családban jelenlevő madártani ismereteket is. Én magam a fülöpházi madárvártán ismerkedtem velük, nyaraim legszebb heteit töltöttem ott gyermekként, nagyon fontos szelete az életemnek a madarak szeretete. Aztán elkészültek az első figurák, és azt éreztem, hogy EZ AZ! A palettámon legnagyobb részt hazai madárfajok szerepelnek, melyek elkészítésénél a Madárhatározó a legnagyobb segítségem! Igyekszem minden fajt hűen ábrázolni, hogy ne csak a játék, hanem az ismeretterjesztés is megvalósuljon általuk. Sok hazai és nagyvilági emlős is készült már az idők során, folyamatosan bővül a választék. Ebben a csomagban olyan madarakat gyűjtöttem össze, amik bár nagyon különlegesek, színesek, mégis bárki számára megfigyelhetőek.

A figurák gyerekbarát festéssel és CE jelzéssel készülnek, vagyis gyermekek számára is biztonságos!"

A Színpompás madaraink csomag eladásai után 1500 Ft-ot adományoz Luca az MME-nek, amelyet ezúton is nagyon köszönünk.

Ismerkedjenek meg a Cicckafark figuráival és a Színpomás madaraink csomaggal!

Amikor napjainkban az Alföld emberlakta településeinek utolsó házait is magunk mögött hagyjuk, az elénk táruló tájképet rendszerint a mezőgazdasági területek és a telepített erdőfoltok váltakozó mozaikja határozza meg. Néhol ugyan még megtaláljuk a hajdani sztyeppvidék emlékét őrző füves pusztákat, mégis túlnyomórészt az a megművelt vidék jelenti az Alföld mai arcát, amit a termőföld mezőgazdasági hasznosítása eredményezett. Azonban alig kétszáz évvel ezelőttig az ember csak másodlagos tényezőnek számított az alföldi tájkép alakításában, a legfontosabb tájformáló erő ugyanis a víz volt.

A Tisza és mellékfolyóinak hajdani árterületei az Alföld jelentős részére kiterjedtek. Az áradások táplálta lápok, mocsarak és rétek hatalmas, egybefüggő vízi élőhelyrendszereket alkottak, melyek mai fejjel szinte elképzelhetetlenül gazdag élővilágnak adtak otthont. Egy részük csak ideiglenesen, a tavaszi hóolvadásokat követően került víz alá. Akadtak azonban olyan állandó vízborítású, többszáz négyzetkilométer kiterjedésű területek is, mint a hajdani Ecsedi-láp, vagy a Kis- és Nagy-Sárrét mocsárvilága. Az Alföld akkori arcát tehát alapvetően a Tisza és mellékfolyóinak vízjárása határozta meg. Az itt élő őseink jól alkalmazkodtak a terület környezeti viszonyaihoz. Nem csak mindennapi szükségleteiket tudták biztosítani a rétek és mocsarak nyújtotta természeti javakból, de menedékként is kitűnően használták e vízjárta vidéket a tatárjárás során vagy a török hódoltság viharos évszázadaiban. A pákászat, csíkászat, darvászat és számos más, napjainkra kihalt mesterség szolgálta a lápvidéki emberek mindennapi megélhetését. Mezőgazdasági művelésre csak a magasabban fekvő szárazulatok voltak alkalmasak, a természetes réteket leginkább rideg állattartással hasznosították. Igyekeztek mindemellett a folyók áradásait is a maguk hasznára fordítani. Ezen alapult őseink évszázadokon át folytatott ártéri gazdálkodási formája, a fokgazdálkodás.

 A fokok lényegében olyan természetes kiöntési helyek, melyek a folyókat kísérő magasabb partokba – ún. övzátonyokba – ékelődve lehetővé teszik, hogy az áradások során a folyók vize feltöltse az árterületeket, az áradás levonulásával pedig visszafolyhasson a folyómederbe az árvízi öblözetekbe kiöntött víz. A korabeli emberek felismerték e fokok jelentőségét, és a kiöntött vizek visszatartásával, illetve szabályozott levezetésével biztosították az árterületek gazdasági – elsősorban halászati és legeltetési – hasznosítását. E félig természetes, félig mesterséges fokrendszerek segítettek egyenletesebbé tenni a folyók vízjárását, mérsékelték az árvizek magasságát, az árterek vízkészletének megnövelésével pedig általánosan kedvező hatást gyakoroltak a mezoklímára, ellensúlyozva a szárazföldi éghajlat csapadékeloszlásának szélsőségeit.

A török hódoltság utáni népességnövekedés azonban egyre inkább szükségessé tette, hogy újabb és újabb földterületeket vonjanak mezőgazdasági művelés alá. Az alföldi folyók árterületeinek visszaszorítása a termőföld megművelése céljából kezdetben a fokok megszüntetésével kezdődött a 18. században. Ennek legelső példája volt az Abádszalók melletti Mirhó-fok elzárása, amivel a nagykunsági települések gazdái igyekeztek megakadályozni a földjeiket rendszeresen elöntő árvizeket. Az árvízvédelmi töltések építése és a fokok megszűntetése fokozatosan csökkentették a Tisza árterületét, amely így azonban egyre nagyobb vízszintmaximumokat eredményezett a tavaszi áradások során. Az 1845-ös nagy áradás károkozásait követően József nádor meghagyta a Tisza szabályozási terveinek elkészítését. A folyó hajózhatóvá tételét és az áradások kivédését célzó szabályozási munkálat végül 1846. augusztus 27-én vette kezdetét gróf Széchenyi István vezetésével.

A Tisza szabályozására két elképzelés is létezett, melyek között határozott szemléleti különbségek voltak. Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök az éles kanyarok levágásával növelte volna a meder esését, így gyorsítva az árhullámok levonulását. Az olasz mérnök, Pietro Paleocappa ellenben az árvízvédelmi töltések építésével vette volna elejét a további árvizeknek. Míg Vásárhelyi 101 kanyarulat átvágást javasolta, addig Paleocappa csupán 15 levágást tervezett, lényegesen nagyobb teret hagyva a folyó számára. Súlyos szakmai hiba volt, hogy végül a két elképzelés ötvözésével valósult meg Európa legnagyobb folyamszabályozási munkálata. A Tisza menti gátak építése 1868-ra ért véget, a mederszabályozási munkálatok pedig az 1880-as évekre fejeződtek be. A folyókanyarulatok leválasztására összesen végül 112 átvágást hoztak létre, melynek eredményeképpen a folyó hossza mintegy 40%-al rövidült le. A Tisza és mellékfolyóinak szabályozása után a korábbi, mintegy 20.000 négyzetkilométer kiterjedésű árterület túlnyomó része már egyáltalán nem vett részt a tavaszi áradások levezetésében.

Az árterület nélkül maradt, töltések közé szorított folyók hamar megmutatták a mérnöki tervezés legnagyobb hibáit, a 19. század második felében ugyanis minden addiginál nagyobb árvizek söpörtek végig a Tisza és mellékfolyóinak völgyeiben. Az áradás több esetben a szabályozások előtt soha nem veszélyeztetett területeket is elérte, ahonnan a természetes fokok hiányával a víz levezetése is csak nehézkesen történhetett meg. A hazai közvéleményt leginkább az 1879-es szegedi katasztrófa rázta meg, amely szinte teljesen elpusztította a Tisza és Maros torkolatánál épült várost. A Tisza-szabályozás műszaki felülvizsgálatára később több alkalommal is sor került, melyek a szakmailag megalapozott koncepció és egységes műszaki terv hiányából fakadó számos szakmai hibát állapítottak meg a szabályozási munkák kivitelezésében.

Többek között a kanyarulatok levágást – ellentétben az európai gyakorlattal – a Tisza alsó szakaszától felfelé haladva hajtották végre. A töltések magasságát a szabályozás előtti legmagasabb vízállás alapján határozták meg, a gátak így nem voltak képesek ellenállni az árterületét elvesztett folyó minden korábbinál nagyobb áradásainak. Az átvágások vezérárkait a Tisza felsőbb szakaszaihoz képest – az egyes szakaszok eltérő jellege miatt – az alsóbb szakaszokon lassabban mélyítette ki a folyó vize, így az árhullámok a Közép-Tisza vidékén megrekedtek és egymásra torlódtak. Jelentősen nőtt az éves vízszintingadozás, a kisvízszint süllyedésével pedig a hajózási akadályok is megszaporodtak. Rendszeresek lettek a gátszakadások, ezért a töltéseket az újabb és újabb árvizek keserű tapasztalatai alapján igyekeztek megerősíteni. Azonban, ahogy azt még a 21. században is tapasztalhatjuk, időnként újra és újra megmutatja a Tisza, hogy milyen árat kell fizetni a meggondolatlan szabályozásért.

Az árvízi töltések az esetek többségében mindenesetre képesek voltak a megmaradt csekély hullámtéren tartani a folyók vizét. Sajnos a tavaszi olvadékvizeknek a folyókba jutását azonban szintén meggátolták. A töltések jelentette akadály, illetve a fokrendszerek hiánya olyan lefolyástalan területeket eredményezett, melyek a rendszeres vízborítások miatt továbbra sem voltak alkalmasak a szántóföldi művelésre. A mélyebben fekvő területek elvizesedése a lakott területeken megjelenő belvizek kiterjedését is megnövelte. A folyószabályozásokat követően ezért külön belvízmentesítő társulatok alakultak, és az 1870-es évektől megkezdődött a belvízcsatornák és zsilipek kiépítése. Csak a Tisza völgyében több mint 12.000 km belvízcsatorna készült el 1919-ig, a 20. század tervgazdálkodása pedig országszerte tovább fokozta a felszíni vizek elvezetését.

Az árterületek hiánya és a csapadékvizeink elvezetése önmagában is súlyosan rontja az Alföld vízháztartását. A folyókanyarulatok elvesztése miatt megnőtt a Tisza sebessége, a bevágódó folyómeder pedig tovább csökkenti a régió talajvízszintjét. Csapadékhiányos nyarakon a költséges öntözés ugyan képes rövidtávon biztosítani a megfelelő terméshozamot, a talajvizek felszínre juttatásával és elpárologtatásával azonban csak tovább rontjuk a talaj egyébként is rossz állapotú vízháztartását. A klímaváltozás hatására pedig évről évre egyre szárazabb nyarakkal vagyunk kénytelenek szembenézni. Az Alföld elsivatagosodása sajnos már nem egy disztópia, hanem a szemünk előtt zajló folyamat. Fájó példája ennek a Duna-Tisza-közén elterülő Homokhátság, melyet a csapadékviszonyai alapján mára hivatalosan is a félsivatagok közé sorolnak a szakemberek.

Ennek ellenére még ma is tartja magát az a gyakorlat, hogy nyáron nagy költségekkel öntözzük a mezőgazdasági területeinket, miközben tavasszal felhasználás nélkül vezetjük le az ingyen rendelkezésre álló csapadékvizet. Itt az ideje tehát, hogy a pazarlás helyett elkezdjünk értékes kincsként tekinteni hazánk vízkészletére. Mindenekelőtt a csapadéktöbblet megtartására van szükség, melyet még napjainkban is sokezer kilométernyi csatornahálózat vezet le. A belvíznek nyilvánított tavaszi vízállások jelentős része valójában olyan ősi folyómedrek és hajdani mocsárrétek maradványa, melyek az egykori fokrendszerek részeként biztosították a talaj megfelelő vízháztartását. Napjainkban ez a megközelítés sajnos még határozott ellenállásba ütközik a gazdálkodók részéről, a csökkenő talajvízszint és a nyári csapadékhiány együttese azonban hamarosan a mezőgazdaságunkra is kíméletlen hatással lesz. Ezért a lehulló csapadék megtartása mellett érdemes megfontolnunk a hajdani fokrendszer bizonyos szintű helyreállítását is. Napjainkban a Tisza menti vésztározók feltöltése csupán kényszerűségből, árvízvédelmi szempontok alapján történik. Mérlegelni kell a rendszeres, nagyobb mennyiségű vízvisszatartás lehetőségét, hogy őseink fokgazdálkodásának tapasztalataiból tanulva biztosíthassuk az Alföld élhetőségét a következő generációk számára is.

Csibrány Balázs