A kígyászölyvről további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

Ha azt vesszük alapul, hogy az országos állomány mindössze néhány tucat párból áll, akkor joggal várhatnánk, hogy a teljes hazai állományról naprakész ismeretünk van, hiszen a többi, hasonlóan ritka, vagy szórványosan fészkelő fajunknál ez így van. A kígyászölyvnél azonban sajnos még ettől messze vagyunk.

A kígyászölyv mindig is a „fontosabb” fajok árnyékában volt és csak nagyon kevés ragadozós szakember szánta rá idejét, hogy alaposabb kutatásokat végezzen. Ez különösen a múlt században volt így. Ez bizonyos szempontból érthető, mivel sem globálisan, sem Európában nem tartozik a veszélyeztetett fajok közé, illetve a hazai állomány csak igen kis részét alkotja az európainak. Kevés kivétellel a korai kutatók is csak egy-egy fészek monitorozását végezték, így bár fontos adatokhoz jutottunk a fészkelést és táplálkozást illetően, az országos állományról csak pontatlan becslések voltak. Az utóbbi két évtizedben azonban már részben változott a helyzet, hiszen a Zempléni-hegységben Béres István, a faj legnagyobb tudású hazai szakértője, emberfeletti munkával feltérképezte az ott költő állományt. Ezt a tevékenységet a mai napig folytatja, de szerencsére már vannak hasonlóan felkészült segítői is.

A 2015-ben alakult Kígyászölyv Munkacsoport nem kisebb munkát vállalt magára, mint, hogy a faj hazai, és mint később említeni fogjuk, a kárpát-medencei- állomány elterjedésének fehér foltjait felderítse. Az azóta eltelt három szezon azonban azt mutatta, hogy ez nehezebben kivitelezhető, mint vártuk. Mivel jóval több terepi munkát igényel egy-egy pár fészkelésének felderítése, mint a többi faj esetében, ezért a megtalált fészkek (de akár a biztos költések) aránya is jóval azok alatt marad. Erre keresünk megoldást a következő 5 éves ciklusban mind a kapacitás növelésével, mind további források előteremtésével.

Hazai viszonylatban valószínűleg az erdészeti tevékenység a legfontosabb, költést befolyásoló tényező, emiatt a fészkek pontos helyének megállapítása elsődleges fontosságú. A faj gyakori fészekcseréje azonban ezt nagyban nehezíti, bár az előző évi ismert fészek helyének ismerete nagyban megkönnyítheti az új keresését. Szerencsére egyelőre más –hasonló volumenű – antropogén vagy természetes, mortalitást okozó faktorról nincs tudomásunk. Ugyanakkor az elektromos kábellel való ütközés, áramütés is előfordult már itthon és egy ilyen kis állománynál minden egyed túlélése nagyon fontos. Hosszú távú vonulóként azonban a veszélyek széles tárháza várja a hosszú út során megfáradt egyedeket: lelövés, mérgezés, áramütés, befogás mind megtalálható a közel 10000 kilométeres útjuk során a Száhel-övezetbeli telelőhely és hazai költőhelyeik között. Mindemellett az utóbbi évtizedekben bekövetkezett élőhely-átalakítás és sokszor élőhely-vesztés a telelőhelyen nagyon nehéz helyzetbe sodorta ezt az amúgy is alacsony reprodukciójú fajt.

A 2013-ban kezdett színes gyűrűzési program során 20+ egyedre került távcsővel leolvasható egyedi jelölő, melyek közül több leolvasásra is került már (http://www.mme.hu/szines-gyurus-kigyaszolyv-hortobagyon), valamint két jeladót is használtunk a követésükre (http://www.satellitetracking.eu/inds/showmap/?check_334=334). A leolvasható színes gyűrűs jelöléseket a továbbiakban is folytatni fogjuk, míg a jeladó felszerelése és működtetése nagyon költséges, ezért annak használata erősen függ a rendelkezésre álló forrásoktól.

Az országos állomány nagyságáról csak becsléseink vannak, annak ellenére, hogy területileg viszonylag jól lehatárolt az elterjedése és szinte biztosan két számjegyű annak nagysága. Az elmúlt három évben 37, 36 és 31 ismert párról volt tudomásunk, ami különbség természetesen a kutatottság mértékében mutatkozó eltéréseknek is betudható, de az utóbbi években eltűnt párok miatt valószínűleg nem az egyetlen indok. A megtalált fészkek száma általában nem haladja meg az évi 24-26-ot és ezekből is néhány csak a költési időszak végén kerül meg, ami a védelem szempontjából kedvezőtlen.

A historikus revíreket is számításba véve, az országos állomány maximuma nagy valószínűséggel nem több, mint kb. 65 pár, azonban a valós érték ennél jóval alacsonyabb lehet és inkább tehető 40 és 50 közé. Ennek a kérdésnek a megválaszolása azonban lehetetlen, a „fehér foltnak” tekinthető országrészek felderítése nélkül. Ehhez viszont arra van szükség, hogy többen kapcsolódjanak be a Munkacsoport tevékenységébe.

A testtömege 1100–2000 gramm közötti. Tollazatának alapszíne sötétbarna, a szárnyán az evezők tövénél, és a felső farkfedőkön világos színezetű sáv található.  A hím és a tojó tollazatának színezete egyforma, azonban a tojók testmérete nagyobb. Idős kori tollazatát 3-4 éves korára ér el. Hazai állománya a Boszporuszon keresztül vonulva a telet Dél-Afrikában tölti.

A békászó sasról további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

Főként európai elterjedésű faj, az állomány töredéke költ Ázsiában. Nyugati elterjedésének határa Németország, Északon a Balti államok és Oroszország, délen Horvátország, Bulgária, keleten pedig Törökországon át Iránig húzódik el. Vonuló faj, a telet Dél-Afrikában tölti.

A környező országokban jelentős fészkelőállománya van (Szlovákia, Ukrajna, Románia), melyeknek csak töredéke a magyarországi, nálunk költőpárok száma 2017-ben 37-39 pár volt.

A békászó sas a síkvidéki erdőktől kezdve egészen 1000 méteres magasságig költ. Magyarországon az 1970-es éveket megelőző időkben még rendszeresen fészkelt ártéri ligeterdőkben, valamit hegy és dombvidéki erdeinkben is. Mára a síkvidéki erdőkben a költések szinte teljesen megszűntek (csak alkalomszerűen fordulnak elő). A faj csak hegy- és dombvidéki erdőkben költ, de állománya itt is több helyen csökkent, illetve eltűnt. A békászó sas költőterülete hazánkban az Északi-középhegységre (Zempléni-hegység, Aggteleki-karszt, Bükk, Mátra), valamint Dél-Dunántúlra (Tolnai- és Szekszárdi-dombság, Kelet-Mecsek) korlátozódik.

A magyarországi költőállomány nagymértékű csökkenése a rendszerváltás idejére, az 1980-as 1990-es évekre tehető. Ez két okra vezethető vissza, egyrészt a fészkelő helyeken, másrészt pedig a táplálkozó területeken bekövetkezett, a faj számára kedvezőtlen változásokra.

A fészkét szinte kizárólag idős, zárt erdőállományokban rakja. A fészekes fa az adott élőhelyeken található állományalkotó fafajok szerint változik. Ez hazánkban leggyakrabban a kocsánytalan tölgy és a bükk. Ritkábban más fafajokon is költ, ezek különböző fenyőfajok (erdei, luc és vörösfenyő) és fekete dió, illetve cser lehet. A békászó sasnak nincs fafaj preferenciája, az adott élőhelyen lévő, fészeképítésre alkalmas bármilyen fafaj alkalmas lehet számára. Fészküket általában a hegyoldalakban lefutó völgyekben, lápákban építi. Ritkán épülnek fészkek kitett hegyoldalakba. Külföldi vizsgálatok alapján az évek, évtizedek alatt a költőpár fészkeit általában egy 20-40 hektáros területen belül építi. Vannak olyan fészkei melyet évekig, évtizedekig használ. Általában 2 tojást rak április végén, május elején. A kotlási idő 38-40 nap, a fiókák 55-57 naposan hagyják el a fészket. A kikelő fiókák közül az korábban kikelő fióka (az országban dokumentált néhány esetet kivéve) elpusztítja később kelő, gyengébb testvérét. Ezt a fajra jellemző fiatalkori agressziót nevezzük káinizmusnak, amelyik legalább további tíz, nálunk nem fészkelő ragadozómadár fajnál is előfordul.

A legfontosabb zsákmányállat, a mezei pocok (Microtus arvalis) és csekélyebb mértékben a hörcsög (Ciretus cricetus). A fent említett táplálkozóterületi változások ezeknek a táplálékfajoknak a hozzáférhetőségét csökkentették, ami sok esetben a korábban ideális fészkelőhelyek megszűnését jelentette. A hörcsög állománya katasztrofálisan visszaesett az országban. További probléma, hogy a békászó sas számára kedvező táplálkozóhelyek jelentős részén megszűnt a legeltetés, azok részben vagy teljes mértékben bebokrosodta, és ebben az állapotukban már nem tud rajtuk a sas vadászni.

A faj gyakorlati védelme 1977-ben indult el hazánkban. Első lépésként a fészkelő párok feltérképezésé történt meg. Ezt követően a fészkelőhelyek megőrzése lett a legfőbb cél.  A védelem másik fontos eleme volt a káinizmus miatt elpusztuló a második fióka megmentése. Összesen 14 fészeknél történt ennek érdekében sikeres beavatkozás 1993-ig bezárólag.  Napjainkban már nem folytatjuk ezt a tevékenységet, mivel a hazai állományra kifejtett pozitív hatása nem jelentős.

Jelenleg a faj védelme a fészkelőhelyek monitorozásából, és sikeres költés érdekében a fészkek körül időbeni és térbeli korlátozások elrendeléséből áll. Az időbeni korlátozás: a költési időben a fészkelőhely körül 400 méter sugarú körben a faj számára zavaró emberi tevékenységek korlátozásét jelenti. Ezek a tevékenységek elsődlegesen: erdészeti munkavégzés, vadászat, esetenként túrizmus. A területi korlátozás pedig a fészkelőhely megőrzésére irányul. A fészek körül 300 méter sugarú körben egész évre kiterjed a korlátozás. Itt az a cél, hogy az idős állományokat sikerüljön megőrizni. Ezért a védőzónában 100 m sugarú körön belül fakitermelés nem lehetséges, az ezen kívül eső részeken pedig csak szálalás végezhető. Ezeknek a korlátozásoknak az elrendelése a természetvédelmi hatóságokon keresztül történik. A védett, illetve a NATURA 2000 területek esetében az erdészeti üzemtervekbe is bejegyzésbe kerül a korlátozás.  Problémát jelent viszont, hogy a gyakorlati védelem nem terjed ki a táplálkozó területekre, így nem (próbálja meg) tudja mérsékelni a faj számára negatív változásokat.

A magyarországi költőállomány nagymértékű csökkenése az 1980-as 90-es évekre tehető. A fészkelőhelyek tekintetében negatív változások történtek, mivel Magyarországon a nagy kiterjedésű erdőtömbökben jelentős mértékű, több száz, helyenként ezer hektáros összefüggő területet meghaladó végvágások történtek az I. és a II. világháború közötti időszakban. Az ezek helyén felnőtt erdők napjainkra érték el a vágásérettségi kort és elkezdődött az ismételt véghasználatuk (kivágásuk). Ennek következtében csökkent a fészkelésre alkalmas idős erdőállományok aránya a táplálkozóterületek közelében. A táplálkozó területeket esetében a fenti időszakban a mezőgazdaságilag művelt területeken jelentős átalakulások mentek végbe. A nagyüzemi mezőgazdálkodás sok helyen megszűnt. Elsődlegesen a gyenge termőképességű területeken (esett vissza) csökkent jelentősen a mezőgazdaságilag a megművelt területek nagysága. A szövetkezeti rendszer itt szűnt meg leghamarabb. Ezek a gyengébb termőképességű mezőgazdasági területek elsősorban hegylábi és dombvidéki részeken találhatók, melyek a békászó sas számára a legfontosabb táplálkozóterületek voltak.

A magyarországi költőállomány március végén, áprilisban érkezik vissza a költőterületére, és szeptember elején, közepén indul el a telelőterültére. Az eddig végzet hazai és külföldi műholdas jeladózások alapján (hazánkban két öreg madárra került jeladó) a faj a Boszporuszon – Közelkelten – a Nílus-völgyén keresztül vonul egészen Dél-Afrikáig, ahol a telet töltik. A hazai jeladós madarak az Okvanagó-delta környékén teleltek.

Az 1990-es években még kizárólag ebben térségben volt megtalálható, azóta azonban nyugati irányba terjeszkedik. Ennek eredményeként ma már az Aggteleki karszton, a Mátra, a Börzsöny, és a Pilis hegységekben is megtelepedett.  Kóborló, telelő példányaival bárhol találkozhatunk, de legfőképp a hegyvidékek, és a nagy összefüggő erdőségek közelében fordulnak elő.

Évente egyszer költ. Költési ideje március közepétől július elejéig tart. Fészket nem épít. Ragadozó madarak, vagy más nagytestű fajok üres fészkét foglalja el, de előszeretettel települ odvas fákba vagy akár vihar által kettétört fatörzsbe is. Mesterséges odúkkal könnyen telepíthető, mivel ezeket előszeretettel használja, sőt azokat akár évekig folyamatosan használja, vagy használhatja, mivel az idősebb madarak területhűek. Tojásainak száma 1-6 közötti, leggyakrabban 3-4. Kotlási idő 27-29 nap. A fiókák 35 napos korukig maradnak a fészekben, utána szétmásznak, majd 60-80 napos korukra válnak röpképessé. Elsősorban erdei rágcsálókkal táplálkozik, de madarakat is zsákmányol.

2017-ben magyarországi állománya 120 pár körüli volt. Az egyes években költésbe kezdő párok számát nagymértékben befolyásolja a rendelkezésre álló táplálék mennyisége, ami a lerakott tojások számára is jelentős hatással van.

2017-ben a Zempléni hegységben 60 pár, a Bükkben 35 pár kezdett költésbe, de utóbbi helyen a kora tavaszi nagy hóesés, és jégkár miatt tönkrement a költések nagy része. A Mátrában 3-5 pár az Aggteleki Karszton 3 pár fészkelését regisztrálták. A Börzsönyben 2 pár költését bizonyították. A Pilis –Visegrádi-hegységben bizonyított költése még nem volt, de 6 pár folyamatosan jelen van a területen. A következő években várható, hogy újabb terülteken jelenik meg, mint fészkelő madár. Elsősorban a Bodrogzugban, a Hernád völgyben, illetve az Északi–Középhegységben várható, hogy újabb területeket is meghódít.

Az utóbbi két évtizedben több száz odú került kihelyezésre az uráli baglyok számára, melyek egy részében folyamatosan költenek is. Mivel az egyes párok területüket évekig tartják, az odútelepítéssel nemcsak fészkelési lehetőségeik javulnak, hanem az egyébként nehezen vagy csak rossz arányban felderíthető párok és főleg fészkelési sikerességük az odúk kihelyezésével lehetővé válik.

Fontos gyakorlati védelmi feladat ugyanakkor a régi odúk folyamatos cseréje, illetve újak kihelyezése, és rendszeres ellenőrzése.

Tekintettel arra, hogy az uráli bagoly a hazai fészkelő madárfajok közül egyedülálló módon az emberrel szemben is agresszívan védelmezi fiókáit, csak nagyon nagy tapasztalattal rendelkező gyakorlati szakemberek végezhetik a fajjal kapcsolatos védelmi feladatokat.

Az uráli bagoly munkacsoport létrehozásának az volt az elsődleges célja, hogy az országos állományfelmérést, odúkihelyezést koordinálja, folyamatosan figyelemmel kísérje a faj terjedését, illetve segítse az érdeklődők bekapcsolódását a gyakorlati feladatok megvalósításába.

Többnyire mozaikos, rétekkel tarkított ligetekben költ. Különösen kedveli a legelők közelségét, de parkokban, kertvárosokban is megtelepszik.

Magyarországon pár évtizeddel ezelőtt kifejezetten ritka fajnak számított, mindössze néhány szigetszerű állománya volt. Azóta viszont elkezdett lassan terjedni, ma már minden megyében előfordul kisebb-nagyobb számban.

További információ a fajról: http://www.mme.hu/magyarorszagmadarai/madaradatbazis-otusco

A füleskuvik D odúban viszonylag könnyen telepíthető, többnyire a már meglévő állományok élőhelyén és annak közelében kihelyezett odúkkal lehet a területen fészkelők számát jelentősen növelni.

Védelmével kapcsolatban a legfontosabb teendő a faj hazai állományát fedő homály eloszlatása, mind az elterjedési, mind az életmódbeli ismeretek tekintetében. Bár a Magyarországon végzett monitoring tevékenységek (MAP, MMM) európai szinten is jelentős lefedettséget értek el, a rejtett és az éjszakai életmódú madarak, mint például a baglyok esetében a célzott kereséseket nem helyettesíthetik. Így a füleskuvik pontos elterjedtségének és állományméretének meghatározásához szükséges a fajra fókuszáló monitoring tevékenység fokozása.

A hazai állományról viszonylag kevés publikáció áll rendelkezésre, így a faj ökológiájával kapcsolatosan felmerülő kérdések megválaszolása elsődleges fontosságú feladat, ugyanis csak ennek ismeretében tudunk megfelelő útmutatást adni a gyakorlati védelemhez. Ennek az alapját nem csak egyéni tapasztalatok és megfigyelések kell, hogy képezzék, hanem gondosan megtervezett és kivitelezett vizsgálatok is.

A füleskuvik Munkacsoport célja, hogy pontosítsuk a faj hazai elterjedtségével, táplálkozásával, élőhely- és fészkelőhely-választásával és vonulásával kapcsolatos ismereteinket, a védelem hatékonyabbá tétele érdekében. Fontos lenne kideríteni, hogy pontosan mely tényezők a legfontosabbak az élőhelyválasztásnál, mennyire jellemző a költések közötti és a fiókakor utáni diszperzió, hogy a faj szétterjedésének mechanizmusát is megérthessük.

A füleskuvik egyik érdekessége, hogy az utóbbi időben az urbanizációja is megkezdődött hazánkban, egyre gyakrabban fordul elő ugyanis lakott területen: parkokban, városszéli erdőkben, kertvárosokban, lakóparkokban. Tőlünk délebbre, az Adria partján a kempingek gyakori madara, gyakran épületek lyukaiban is költ. Nálunk erre még nem volt példa, és még nem mondható, hogy a füleskuvik szorosan kötődik az emberi környezethez, de az urbanizáció jelenségének figyelemmel kísérése szintén fontos részét jelenti a faj kutatásának és védelmének.

Magyarországon védett madár, pénzben kifejezett természetvédelmi értéke 50 000 Ft. Állandó madár, a párok egész évben tartják revírjüket. A héja akár nála nagyobb állatokat is elejt. Ezt használják ki a solymászok is, mivel megfelelő idomítással kiváló vadászmadár nevelhető belőle, az erre a célra tartott madarak beszerzése és tartása természetesen engedélyhez kötött. A tojók jelentősen nagyobbak a hímeknél.

A héjáról további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

A ragadozómadarak közül ennek a fajnak a legellentmondásosabb a megítélése a vadászok részéről. Tény, hogy a frissen kiengedett, zárt kertekben nevelt, túlságosan szelíd, fiatal fácánok könnyű prédát jelentenek ennek a vakmerő és erős ragadozónak. Elsősorban a tapasztalatlan és kiéhezett elsőéves fiatal héják próbálkoznak ilyen módon zsákmányhoz jutni, emiatt a fácántelepek környékén megfelelő engedélyek birtokában manapság bevett szokás a madarak ún. héjakosárral történő befogása. Az utóbbi években a fajnak egy hazánkban újkeletű problémával is szembe kellett néznie, a szúnyogok útján terjedő Nyugat-nílusi vírus okozta lázzal, mely az eddigi adatok alapján a héjaféléket – különösen a héját – az átlagosnál is nagyobb mértékben támadja meg.

2016-ban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület Ragadozómadár-védelmi Szakosztály Héja-védelmi Munkacsoport létrehozásáról döntött, annak érdekében, hogy a héja magyarországi költőállományának felmérése, a faj védelmével kapcsolatos operatív és adminisztratív teendők lebonyolítása, valamint a színes gyűrűs jelölési program eredményeinek elemzése és publikálása megtörténjen. Fontos továbbá a különböző érdekcsoportokkal történő folyamatos kapcsolattartás is a faj védelmének elősegítése érdekében.

A héja hazai állományának nagyságáról hiányosak az ismereteink, e faj esetében – az eddigi terepi tapasztalatok alapján – nehezen alkalmazhatók a megszokott állománybecslési módszerek. Egy a héja számára megfelelőnek tűnő területen gyakran rendszertelenül helyezkednek el a költőpárok.
Bár korábban a hazai fészkelő állományt 800-1300 költőpárra becsülték, napjainkban sem a faj országos állományáról, sem annak dinamikájáról nem állnak rendelkezésre megfelelő adatok.  E miatt a Munkacsoport főbb célkitűzése között szerepel a vizsgált mintaterületeken szerzett tapasztalatok alapján egy későbbi országos állományfelmérés lehetőségének a megteremtése, valamint a hazai állományra vonatkozó ismerethiányok pótlása is. A monitoring tevékenységet önkéntes alapon végzik a munkacsoport tagjai, egy vagy akár több, saját maguk által vizsgált mintaterületet kijelölve.

Magyarországon a barna kánya az 1960-as évekig általánosan elterjedt, gyakori fészkelő madár volt. A Bakony, a Pilis, a Börzsöny, a Bükk stb. hegységekben éppen úgy fészkelt, mint a folyó menti erdőkben. Az 1980-as évek elejére a  fészkelő  párok száma drasztikusan lecsökkent, miközben már szinte csak az ország déli részein és a nagyobb folyók mellett maradtak meg kis számú állományai. Fontos tudni azonban azt is, hogy nagyjából ebben az időben, egész Európában jelentős fogyatkozás következett be.

Napjainkban a hazai fészkelő párok száma az egyes években tapasztalt ingadozást is beszámítva 130-170 pár közötti.

A barna kányáról további információkat a Magyarország Madarai oldalon olvashat.

A Barna kánya Munkacsoport legfontosabb célkitűzése az országos állomány folyamatos számbavétele, a költés sikerességének biztosítása, illetve a kirepült fiatalok számának megállapítása. A 2014-2017 között ellenőrzött fészkek közül 103-nál sikerült megállapítani a kirepült fiókák számát, amely 1,9/pár/év volt. Ez az érték teljes mértékben azonos a térségünk országaiban tapasztaltakkal és semmiképpen sem utal arra, hogy az állomány növekedés elmaradásának a költési sikertelenség lenne az oka.

Eddigi tevékenysége során a munkacsoport nem tárt fel olyan eseményeket, történéseket, amelyek alapján magyarázatot lehetne adni arra vonatkozóan, hogy miközben pl. a barna kányával többnyire azonos fészkelőhelyeket kedvelő rétisas állománya jelentősen növekedett, a kányák száma miét nem változik. A faj nem tudja visszafoglalni egykori fészkelőhelyeit. Mivel hazánkban sem az élőhelyvesztés, sem lelövés, fészekkiszedés, vagy mérgezés nem történt a barna kányával kapcsolatban, azt feltételezzük, hogy a vonuló úton vagy a telelőterületen érik olyan negatív hatások, amelyek kizárják az állománynövekedést.

Legfontosabb célkitűzésünk, a következő években is az, hogy a teljes hazai fészkelő állományt sikerüljön felderíteni és folyamatosan megfigyelés alatt tartani. Tervezzük, hogy néhány egyedet műholdas nyomkövetővel látunk el, annak érdekében, hogy információkat szerezzünk arra vonatkozóan, hogy hol töltik az őszi elvonulás és a tavaszi érkezés közötti időszakot, illetve mi történik velük a telelőterületeken.

A munkacsoport várja a programba bekapcsolódni szándékozó érdeklődőket.

A faj 33 év távollét után, 1997-ben költött ismét hazánkban, azóta folyamatosan emelkedik az állománya. 2017-ben már 63 revírt foglaló párt regisztráltunk, amely legalább 106 fiókát repített (nem minden párnál tudtuk megállapítani a fiókák pontos számát). A faj visszatelepülése, 1997 óta összesen 487 fiókára került gyűrű, illetve színesgyűrű, ami a minimálisan becsült 702 kirepült fiatal 69%-a. A tényleges fiókaszám ennél bizonyosan magasabb, mivel egyrészt nagy valószínűséggel vannak nem ismert párok, másrészt nem az összes ismert költés esetében sikerült minden évben pontosan megállapítani a fiókák számát.

A vándorsólyomról további hasznos információk a Magyarország Madarai oldalon találhatók.

Más ragadozómadár-fajokhoz hasonlóan, a vándorsólyomra is az egyik legnagyobb veszélyt az áramütés jelenti. A középfeszültségű vezetékek (KFO) tartóoszlopainak szigeteletlen fém kereszttartóira ülve ugyanis, le- és felszállás közben könnyen hozzáérhetnek a vezetékhez és áramütést szenvednek. Legtöbbször azonnal elpusztulnak, de előfordul, hogy ez csak napokkal később következik be. Az áramütést kevés madár éli túl és ezek közül egy-egy példány mentőhelyre kerül. A KFO felmérések során feltérképezzük és lehetőség szerint cseréltetjük vagy szigeteltetjük a fészkek közelében lévő veszélyes oszlopokat.

Vadászati módjából adódóan, a vándorsólymok talán az ütközés veszélyének vannak leginkább kitéve. A zsákmány üldözése közben előfordul, hogy vezetéknek, épületnek, járműnek ütköznek, ami pusztulást, vagy maradandó sérülést okoz. Az ütközéses balesetek elsősorban a kóborló, saját revírrel még nem rendelkező, tapasztalatlan fiatal madarakra jellemzőek, de alkalmanként ivarérett madár is szenvedhet balesetet.

A fokozottan védett vándorsólymok visszatérésének nem mindenki örül. Tapasztaltuk már azt is, hogy vannak, akik a sólymok szándékos elpusztítására törekednek. Gyűrűzéskor többször találtunk a fészekben arra utaló jeleket, hogy méreggel, illetve egyéb módon próbálták meg elpusztítani az öreg madarakat és a fiókákat, akár a letöltendő szabadságvesztést is kockáztatva. Fontos tudni, hogy a vándorsólyom fokozottan védett faj, ezért szándékos elpusztítása természetkárosítás bűncselekményének minősül. A tettesek felderítése  érdekében fontos,  hogy minden ilyen esetre fény derüljön, és azok az illetékes nemzeti park igazgatóság munkatársainak tudomására jussanak és elkezdődjön a hatósági eljárás, illetve a nyomozás.

Veszélyeztetheti a fiókák életét a költési időszakban történő zavarás is. Tavasszal a nagyobb városaink környéke megtelik kirándulókkal, akik sok esetben a fészkek környékén telepednek le hosszabb-rövidebb időre. Ilyenkor előfordul, hogy az öreg madár otthagyja a fészket, és hangosan kiabálva kering, magasan a túrázók felett. Ha ilyet tapasztalunk, gyorsan folytassuk utunkat, és ne zavarjuk tovább a fészkelést! A kiemelten zavart fészkeknél alkalmi vagy rendszeres fészekőrzéseket szervezünk.

A természetes veszélyek közül az növekvő uhu (Bubo bubo) állományt kell elsősorban megemlíteni, amely hasonló élőhelyeket kedvel, mint a vándorsólyom, viszont annál nagyobb, és erősebb. Az uhu univerzális ragadozó, ami gyakorlatilag mindent képes zsákmányul ejteni. A vándorsólyom fiókák és a kifejlett madarak is szerepelnek az uhu étlapján, így ahol az megjelenik, a vándorsólyom általában nem marad meg a környéken. Németországban és Spanyolországban már vannak olyan régiók, ahol a növekvő uhuállomány miatt a vándorsólymok az elmúlt évtizedben beköltöztek a városokba. Könnyen elképzelhető, hogy ez a jelenség a jövőben Magyarországon is bekövetkezik.

 Mivel a faj „magától” tért vissza hazánkba, és állománya továbbra is emelkedőben van, a védelmi tevékenység a folyamat nyomon követésére összpontosul, és aktív védelmi beavatkozás csak egyes kiemelt esetekben történik. A nyomon követés a fészkelőállomány éves felmérését, a fiókák gyűrűzését és színesgyűrűzését, és amennyiben lehetséges, a fészkelő párok tagjainak évenkénti azonosítását jelenti. Utóbbi főleg a fészekhez kihelyezett mozgásérzékelős kameracsapdák (vadkamerák) segítségével történik, ami egy igen hatékony módszer a párban bekövetkező változás, megfigyelésére. Nem mellékesen sok érdekes információt szolgáltat az egyes párok étrendjéről, viselkedéséről is. A konkrét védelmi tevékenységek között említhető a veszélyeztetett fészkek őrzése, a rossz minőségű fészkek megerősítése.

Annak érdekében, hogy a faj visszatelepedését részletesen megismerjük, színesgyűrűs programot indítottunk, amelynek keretében a hazai állomány fiókáira az ornitológiai mellette színesgyűrű is kerül. A messziről is jól leolvasható színesgyűrűk segítik az egyedek azonosítását. A fészkelő párok leolvasott gyűrűi információkat adnak arról, hogy hány madár éli meg az ivarérett kort, a kirepülés helyétől milyen messze állnak párba, mennyi ideig élnek, váltják-e a fészkelőhelyeket, cserélődnek-e a párok, stb. A fiókák gyűrűzése egyben fontos adatokat szolgáltat az állomány változásáról is.

Rendszerint április utolsó napjaiban, május első felében érkezik vissza afrikai telelőhelyéről. A fiókák kirepülése után nagyon hamar, már augusztus végén, szeptember elején el is indul vissza a telelőhelyre.

A megérkezés után rögtön nekilát az előző évi fészek tatarozásának vagy új építésének, miközben jellegzetes „tapsoló” nászrepülést végez. A fészke kicsi és mivel a lombosodás után készül, így viszonylag nehéz a vegetációs időben megtalálni, de a keresését segítheti egy jó „kiülőhely” ahonnan rálátni a feltételezett fészek helyére. A tojó általában 2 tojást rak, amin a szülők felváltva kotlanak. Ha van a közelben váltófészke, akkor a hím azt is tatarozza, míg a tojó kotlik. A fiókák kikelése után a szülők méhek, darazsak lárváival etetik őket. A területen található lép darabok árulkodó nyomok a fészek gazdáinak beazonosításában még akkor is, ha a fészek csak a fészkelési idő után került felfedezésre.

A szakemberek a faj hazai állományát 500-650 párra becsülik. 2017-ben 126 párról sikerült valamilyen a fészkeléssel kapcsolatos adatot gyűjteni, ami jól mutatja, hogy milyen kevés információ áll rendelkezésre a hazai darázsölyv állományról.

A hazai állomány egészét érintő veszélyeztető tényezőről nincs tudomásunk. Gyakran tönkreteheti a fészkelését a vegetációs időben végzett erdészeti tevékenység, mely a tojások vagy a fiókák pusztulásához vezethet.

Hazánkban 1925-től teljes körű védelmet élvez, 1954-től pedig rendeletben rögzítették fokozott védelmének szükségességét, de valójában 1982-ban kapta meg a mai értelemben vett fokozottan védett státuszt.

Az uhu felmérésével és védelmével kapcsolatos teendőket Magyarországon a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, Ragadozómadár-védelmi Szakosztály koordinálta. A gyakorlati tevékenység 1985-től egy kötetlenebb formában működő „uhu-védelmi munkacsoport”, később pedig az uhu-munkacsoport keretében valósult meg. Az uhu hazai költőállománya a hetvenes évekre fokozatosan lecsökkent, gyakorlatilag a kipusztulás szélére került. A nyolcvanas évek védelmi törekvéseit követően az akkori, tíz ismert párból álló magyarországi költőállomány lassú növekedésnek indult, mely 2004-től valamelyest felgyorsult.

Az uhu fajmegőrzési programban megfogalmazott elsődleges feladat a hazai költőállomány alakulásának monitorozása az évenként elvégzett felmérések alapján. Az uhu hazai állományának döntő többsége manapság a magyar középhegység területén és azok előterében költ, ezen kívül a Győri-medencében található még egy jelentősebb fészkelési gócpont. A hazai költőállomány az elmúlt évek felmérései szerint évente változó számú, de összességben lassú ütemben növekszik. Az ezredforduló utáni években a faj kis számban egyes folyóink árterén is megjelent fészkelőként, ezen kívül néhány esetben alföldi területeken is sikerült bizonyítani megtelepedését, költését. Az évenként végzett felmérések intenzitása hosszú ideje változó, ami a populációdinamikai megállapításokat is befolyásolhatja, emiatt arra nem tudunk reálisan következtetni, hogy a hazai szaporulatnak ténylegesen mekkora szerepe lehet az állomány növekedésében. A költőállomány alakulásának pontosabb nyomon követése intenzív terepmunkát és megfelelő szintű szakmai felkészültséget kíván!

Jelenleg önkéntes felmérők és az egyes nemzeti park igazgatóságok munkatársai vesznek részt a programban. 2017-ben a MME felmérői 106 territóriumban észlelték a faj jelenlétét, de minden évben csupán az állomány egy része költ, így 2017-ben csupán 59 párnál történt tojásrakás, és ezeknek is csak egy része költött sikeresen. Az elmúlt évekből több adatot szereztünk arra vonatkozóan, hogy egyes régiókban a pár nélkül maradt hímek akár évekig nem találnak maguknak tojót, emiatt is mutat relatív magas értéket a pár nélkül maradt territóriumot foglaló példányok száma. Napjainkban a tényleges költőállomány 68%-a működő, illetve művelésből kivont kőbányák területén fészkel, így az aktív védelmi intézkedések is elsősorban ezekre az élőhelyekre összpontosulnak.

A MME Ragadozómadár-védelmi Szakosztály uhu fajmegőrzési programjának keretében folyamatosan monitorozzuk az ismert veszélyeztetett tényezőket is és amennyiben lehetséges, segítjük azok megszüntetését. A működő kőbányákban élő uhuk fészkelésére az érvényben lévő jogszabályok mellett manapság már nem is a bányaművelés jelent közvetlen potenciális veszélyt, hanem az ásványanyag készletekből kimerült bányatelkek rekultivációja. Ez a hatóságok által kötelezően előírt intézkedés akár egy évtizedek óta lakott vagy éppen potenciális fészkelőhely megszűnését is eredményezheti. Hasonló esetekben a területileg illetékes nemzeti park igazgatóságok munkatársaival és az illetékes vállalkozóval történő szoros együttműködés keretében, elsősorban mesterséges költőüreg kialakításával lehet fenntartani, vagy megteremteni a biztonságos fészkelést lehetőségét.

Napjainkban elsősorban a középfeszültségű légvezetékek tartóoszlopain bekövetkező áramütés tizedeli a hazai állományt, különösen a kóborló fiatal példányokat. Kis számban autóval vagy vonattal történő ütközések miatt, illetve kerítések szögesdrótján fennakadva is elpusztulnak az óvatlanabb példányok.

Az uhu védelmi program keretében folyamatosan elemezzük a magyarországi uhupárok táplálkozását. Az elmúlt évtized adatai alapján jelenleg az uhuk táplálékának döntő többségét az éjszaka is igen aktív és könnyen zsákmányolható vándorpatkány (Rattus norvegicus) képezi.

A fészkelő állomány megőrzése szempontjából kiemelten fontos az uhu aktuális védelmi státuszának fenntartása, a faj védelmével kapcsolatban jelenleg is érvényben lévő jogi szabályozás fenntartása, illetve a fészkelőhelyek körzetében az áramütés megakadályozása érdekében a veszélyes oszlopok szigetelése vagy az oszlopfejek madárbaráttá alakítása.