Egy madár csőre figyelemreméltó dolog. Lehet egyszínű, színes, hegyes vagy tompa, hosszú vagy rövid, vékony vagy akár aránytalanul nagy. Használható hústépésre, nektárszívásra, vagy a legkeményebb magok feltörésére. Legyenek a csőrök akármilyen sokfélék, egyikben sincsenek fogak. De miért?

Egy új vizsgálat úgy próbált választ találni erre a kérdésre, hogy megvizsgálta a csőr evolúcióját visszamenve időben egészen a mai madarak őseiig, a dinoszauruszokig.

Minden madárban van egy olyan gén, mely a fogak fejlődésének kikapcsolásáért felelős. A Kaliforniai Egyetem kutatói rájöttek, hogy ezt a gént vissza lehet követni egészen a mai madarak közös őséig, mely néhány százmillió évvel ezelőtt élt.

A rejtvény megfejtéséhez a kutatók egy olyan, nemrég létrehozott genom (egy szervezet teljes örökítő információját jelenti) adatbázist használtak, mely katalogizálja majdnem az összes élő madárrend genetikai történetét. A gének kétféle típusát keresték: az egyik a dentinért felelős, mely a fog keményszöveteinek az egyike, a másik a zománcért, amely a fogat védi. Miután megtalálták ezeket a géneket, a kutatók megkeresték azokat a mutációkat, melyek ezen gének működését leállítják és összefésülték az őskori leletekkel, hogy kiderítsék mikor jöttek létre ezek a mutációk.
Azt a következtetést vonták le, hogy a fogak elvesztése és a csőr fejlődése egy kétállomásos folyamat volt, habár ezek az állomások tulajdonképpen időben párhuzamosak voltak.

Az első stádiumban a fogak visszamaradása és részleges csőrfejlődés következett be mind az alsó, mind a felső álkapocs elülső részén. A második fázisban az állkapocs hátsó felében található fogak elvesztése párhuzamosan alakult a csőr további fejlődésével.

Az ilyen következtetésekre olyan leletek segítségével jöttek rá, mint az Ichthyornis, melynél a szájrész elején egy részleges csőr, hátul pedig fogak találhatók – egy köztes fejlődési állapotot mutat. A kutatók nem tudták pontosan meghatározni a fogak eltűnésének időpontját, de egyes mutációk jelenléte arra engednek következtetni, hogy a dentin (és a fogak) nem később, mint kb. 101 millió évvel ezelőtt tűntek el. A fogzománc eltűnése – mely valószínűleg a fogak kiiktatásának első lépése volt –, viszonylag pontosan meghatározható, 116 millió évvel ezelőttre tehető.

A kutatás részletesen leírja a fogazatról csőrre való váltást, de a miértje még mindig rejtély. Egyes elméletek szerint a madarak azért vesztették el fogazatukat, hogy könnyebbé váljon a csontozatuk a repüléshez. Stephen Brusatte, aki az Edinburgi Egyetem paleontológusa, nem zárja ki ezt a lehetőséget, de azt is kiemeli, hogy a fogak elvesztése nem esett egybe a repülés kialakulásával, hiszen számos röpképes madárnak volt foga. Kifejezetten az Archaeopteryxről beszél, melyet sokan az „első madár”-nak tartanak. Az Archaeopteryx repült, voltak tollai és fogsora is.

A paleontológus szerint a repülés érdekében történő súlycsökkentés csak elméleti síkon állja meg a helyét, tudományosan nem. A repülő emlősök is, mint a denevérek, képesek repülni anélkül, hogy fogaikat csőrre cserélték volna.

Végül is a csőr nem egy rossz üzlet. A csőrrel mindenféle táplálékot meg lehet enni, talán bizonyos esetekben még sokoldalúbban is használható, mint a fogazat. Kiválóan vág, különösen (de nem kizárólagosan) növényzetet; számos olyan, nem a madarakhoz tartozó állatfaj van, mely pont emiatt csőrrel rendelkezik.
Vegyük például a papagájhalakat, melyek a korallzátonyokat csipkedik; a tobzoskákat – ezeket a pikkellyel borított emlősöket –, melyek a rovarokat a szájpadlásukon és a gyomrukban zúzzák össze; és a teknősöket, melyek legalább olyan változatosak, mint a madarak, és a különböző formájú csőrüket növényi vagy állati eledel elfogyasztására használják.

Még mindig nem tudjuk, miért vesztették el a madarak a fogaikat, de a tudósokat éppen az ilyen megválaszolatlan kérdések mozgatják.

A cikk forrása: http://www.audubonmagazine.org/articles/birds/how-birds-lost-their-teeth

Az albatroszok, vészmadarak, sirályok és más tengeri madarak olyan táplálkozó területeket keresnek, ahol a tengeri áramlatok nagy mennyiségű zsákmányállatot hoznak a vízfelszín közelébe. A horogsoros halászflották is épp ezeken a vizeken dolgoznak, a halászat során horogra akadt és így vízbe fulladt tengeri madarak száma milliós nagyságrendű.

Ernyőszervezetünk, a BirdLife International felmérései szerint a 22 albatrosz fajból 17-et a kihalás fenyeget a halászflották által véletlenszerűnek nevezett járulékos fogás miatt. (A járulékos fogás azokat a hálóba akadt állatokat jelenti, melyeket a célfajok mellett kifognak. Ez egy olyan globális probléma, melynek részletezése külön cikket érdemel.) A probléma nemcsak az albatroszokat érinti, hanem sok más tengeri madárfajt egyaránt ‒ évente kb. 300 000 madár esik a halászat áldozatául.

Amióta az 1990-es években fény derült a problémára, számos olyan egyszerű és költséghatékony megoldás született, mellyel jelentősen csökkenthető a tengeri élővilág értelmetlen pusztítása.

A halászattal érintett országok alig-alig hasznosítják ezeket a madárbarát halászati technikákat, a legnagyobb vétkezők a spanyol, japán, namíbiai és északi flották.

Jó példát mutatnak viszont egyes fülöp-szigeteki, dél-amerikai és dél-afrikai flották, melyek önkéntesen alkalmazzák az Albatrosz Munkacsoport (Albatross Task Force) által javasolt újításokat, az utóbbinál például 90%-kal csökkent az albatroszok mortalitási aránya.

A nemzetközi flották olyan modern halászati eszközökkel vannak felszerelve, melyek hatékonyságuk révén kizsákmányolják az óceánok halállományát, halászatkor ugyanis fajra illetve fejlettségi szintre való tekintet nélkül mindent kifognak. A tonhalak például csak akkor képesek szaporodni, ha testhosszuk elérte az 1 métert, természetesen az ezt megelőző kifogásuk megakadályozza őket az utódlásban.

De hogy jön ez a tengeri madarakhoz?

A tonhalak vadászat közben a felszín felé hajtják a kisebb halakat, itt válik elérhetővé a madarak számára ez a zsákmány. A tonhalak és más ragadozóhalak csökkenése miatt a madarak számára elérhető táplálék is kevesebb, mely hozzájárul állományuk kedvezőtlen alakulásához.

A népességnövekedéssel párhuzamosan nő a halfogyasztás, a nem megfelelő halászati módok mellett a túlhalászat is veszélyezteti a tengeri madarakat.
A fenntartható halászat mellett haltenyészetek (akvakultúra) jelenthetnének még megoldást a tengeri élővilágra végzetesen ható túlhalászatra, így hal- és madárfajok tucatjai menekülhetnének meg a kihalás elől.