Az egyik legközismertebb és leggyakrabban szemünk elé kerülő énekesmadarunk, mely igen jól alkalmazkodott az ember jelenlétéhez. A hímek teljesen feketék, míg a tojók és a fiatalok barnás színezetűek. Költési időben kora hajnaltól, szinte még teljes sötétségben elkezdi hangos énekét. Lószúnyogokkal, gilisztákkal táplálkozik, melyeket főként a talajon kap el. A hidegebb idő beálltával fokozatosan áttér a bogyós termésekre (galagonya, vadrózsa, bodza), de gyümölcsöket is előszeretettel fogyaszt. Télen lágyeleség – gyümölcs, zöldség, sajt, túró – kihelyezésével segíthetjük áttelelését.

Eurázsiai elterjedésű faj, de betelepítették Ausztráliába és Új-Zélandra is. Jól alkalmazkodó madár, hazánkban szinte mindenütt megtalálja életfeltételeit. A XX. század közepén a városi parkokban, lakótelepeken, kertekben, fasorokban is megtelepedett. A településeken történő térhódítását a több táplálék és a kevesebb ragadozó idézte elő. Évente kétszer, legfeljebb háromszor költ. Territoriális madár, a hímek már februárban revírt foglalnak, melyet hangos énekükkel jeleznek. A fészket a tojó építi, meglehetősen változatos helyekre. Leggyakrabban bokrokon, fákon, épületeken, ereszcsatornákon, vagy akár a talajon gallyakból, fűszálakból és sárból alakítja ki a fészkét. Meglehetősen elővigyázatlan, emiatt rendszeresen megsemmisülnek fészekaljai. Sok esetben előfordul, hogy a tojásos fészekaljakat elhagyja és máshol kezd költésbe. Rendszerint 4-6 tojást rak. A fiókák még teljes röpképességük előtt kiugrálnak a fészekből, de szüleik még hetekig etetik őket. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy jó szándékú emberek a gyámoltalannak és elhagyottnak tűnő fiókákat megfogják, hazaviszik nehogy elpusztuljanak. Erre azonban semmi szükség, ugyanis jelzőhangok alapján az öreg madarak a fészket elhagyó fiatalokat könnyedén megtalálják és teljes kifejlődésükig etetik őket.