Dunai tarajosgőte

tridob
Leírás

Nagytestű gőte, akár 12-13 cm-re is megnőhet, de a tarajosgőte-fajcsoport tagjai közül ez a faj a legkarcsúbb, amely elsősorban vízi életmódjából adódik. A három hazai tarajosgőtefaj elkülönítésére szolgáló Wolterstorff-index (mellső végtag hossza : azonos oldali végtagok közötti távolság) a nőstények esetében 34-45%, a hímeknél pedig 45-52%, ami kevesebb, mint a másik két faj esetében. Teste sötétbarna, fekete foltokkal tarkítva, vagy egységesen fekete színű. A fekete torokrészen és az oldalán apró fehér foltok találhatóak, a hasa élénk narancssárga fekete foltokkal. A nászruhás hím a szem vonalától a farok végéig húzódó rojtozott szélű magas tarajt visel, a farka oldalán hosszanti fehér csík található. Szivárványhártyája narancssárga. A két ivar között némi testméretbeli különbség mutatkozik, a hímek valamivel kisebbek, és kloákájuk duzzadtabb. A lárva hossza 30-70 mm, zömök testalkatú. Feje szélessége meghaladja a törzs átmérőjét. Orra rövid és tompán lekerekített. Szemei nagyok, oldalt és magasan állnak, átmérőjük egyenlő az orrlyukak közti távolsággal. Végtagjaik hosszúak és vékonyak, ujjai mind a mellső, mind a hátsó lábain nagyon vékonyak. Farka hosszabb, mint a teste, csúcsos végű. Hátoldala világos-, közép- vagy zöldesbarna, feketén pontozott. Úszóvitorlája felső szélén fekete foltok láthatóak.



Taxonómia

A dunai tarajosgőtét (Triturus dobrogicus) sokáig Triturus cristatus egyik alfajaként tartották számon. Bucci-Innocenti és munkatársai 1983-ban kimutatták, hogy az alfajok kromoszómái jelentős különbséget mutatnak, így a többivel együtt ezt a taxont is faji rangra emelték. Eredményeiket később széleskörű genetikai vizsgálatok megerősítették. Litvinchuk és Borkin 2000-ben morfometriai tulajdonságok alapján a dunai tarajosgőtét két alfajra bontották. Szerintük a törzsalak, T. d. dobrogicus a Duna-Delta vidékén és a Duna alsó (Vaskapu alatti) szakaszán fordul elő. A kárpát-medencei állományokat T. d. macrosomus-nak (BOULENGER, 1908) nevezték el. Genetikai vizsgálatok azonban nem támasztják alá a két állomány elkülönülését (Vörös és Arntzen, 2010)

Hasonló fajok

A közelrokon közönséges tarajosgőtétől (Triturus cristatus) nehezen különíthető el. Megkülönböztető bélyegei a test és a lábak hosszának aránya (Wolterstorff-index), amely a nőstények esetében 34-45%, a hímeknél pedig 45-52%, ami kevesebb, mint a másik két faj esetében, és a nyak foltozottsága, ugyanis a közönséges tarajosgőtének nincsenek apró fehér foltok a nyakrészén. A dunai tarajosgőte nászidőszakban viselt háttaraját a farokvitorlájának elejétől egy bemetszés. választja el, míg a közelrokon alpesi tarajosgőte (T. carnifex) esetében ez a rés nem található meg. Lárvája más, nem a tarajosgőte csoporthoz tartozó hazai gőtefajok lárváitól könnyen elkülöníthető. Az alpesi gőte (Mesotriton (Triturus)alpestris) lárvájának jóval kisebb kopoltyúbojtjai vannak, farka a testénél rövidebb vagy azzal egyelő hosszúságú, farokvitorlája alacsonyabb, és nem foltozott. A pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) farka a testénél mindig hosszabb, és hegyes, fonálszerű csúcsban végződik, a farok úszóhártyája magas, hullámos szélű, és kevésbé pontozott.

Előfordulás és állományainak helyzete

Hazai elterjedés: Hazánkban található a faj elterjedésének legnagyobb része. Az ország szinte minden síkvidéki vizes élőhelyén előfordul. A Nyugat-magyarországi-peremvidéken (Őrség, Kőszegi-hegység) az alpesi tarajosgőte váltja fel, illetve északon, az Aggteleki-karszton a közönséges tarajosgőtével kevert állományai találhatóak.


Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.

Világelterjedés: A dunai tarajosgőte Közép- és Kelet-Európában a Bécsi-medencétől a Duna-Deltáig terjedő síkvidékeken fordul elő. Elterjedése elsősorban a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva folyókhoz kötődik. Állományait a fajcsoport hegyvidéki élőhelyekhez adaptálódott, parapatrikus elterjedésű fajai ölelik körül, a Triturus cristatus a Kárpátokban, a T. arntzeni a Balkán-hegyvidéken, a T. macedonicus a Dinári-hegységben, és T. carnifex az Alpokban.

Tarajosgőte faj-komplex európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.

Élőhely

A síkságok vizeinek gyakori lakója. Megtalálható tavakban, mocsarakban, csatornákban és holtágakban, de észlelték már a Dunában és a Duna-Delta főbb csatornáiban is. Főleg mélyebb vízekben fordul elő, ahol elegendő rejtőzésre alkalmas alámerülő vízinövényzet található, de ahol gyakori, szaporodik sekély tavaszi kiöntésekben, vagy időszakos kisvizekben is, ezeket a vizeket viszont hamar elhagyja. Elsősorban nyílt területek vizeiben található.

Leírás és életmód

A fajcsoport leginkább vízhez kötődő tagja. Időjárástól és előfordulástól függően nagyjából március elejétől kezdődik a vándorlása a telelőhelyekről a víztestekbe, ahol megkezdik nászukat. Ettől kezdve akár 6 hónapig is a vízben maradhatnak. Egyes élőhelyeken, főleg ahol sekélyebb, kiszáradó vizekben szaporodnak, hamarabb elhagyják a víztestet, és szárazföldi életmódra váltanak. Ott repedésekben, üregekben, kövek és farönkök alatt húzódnak meg, és főleg éjszaka aktívak. Egy nőstény nagyjából 200 petét rak, melyeknek körülbelül a feléből alakul ki lárva. Az átalakult lárvák nyár végén, ősz elején hagyják el a vizet. Mind a kifejlett egyedek, mind a lárvák ragadozó életmódúak. A vízben töltött időszakban vízirovar- és szúnyoglárvákkal, kisrákokkal (vízibolhák, evezőlábú rákok) és gyakran kisebb ebihalakkal táplálkoznak. Szárazföldi életszakaszukban nagyrészt bogarakat, legyeket és hártyásszárnyúakat fognak.

Státusz, védelem

A dunai tarajosgőte állományai csökkenőben vannak. A veszélyeztető tényezők közül a szaporodóhelyek kiszáradása és az élőhelyek megszűnése, feldarabolódása a legfontosabbak. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.