Alpesi tarajosgőte
Nagytestű tarajosgőte faj, a hím akár 15, a nőstény 17 cm hosszú is lehet. A hátoldal többnyire sötét barna, esetleg zöldes árnyalatú, fekete foltokkal tarkítva. Az arcon és a torkon látható fehér foltozás és pettyezés, de az a testen már eltűnik. A hasoldal, a többi tarajosgőte fajhoz hasonlóan narancsos színű, fekete foltozással. A hímek nászidőszakban tarajt növesztenek. A taraj a test és a farok találkozásáig erősen szeldelt, ott megszakad, majd a farkon már sima élű. A nőstények nagyobbak és erőteljesebb testfelépítésűek. Színük valamivel sötétebb a hímekénél. Tarajuk nincsen, de általában látható egy sárga sáv a háton, a gerinc vonalán. Ez a sáv a fiatalokon is megvan. Lárvája a többi tarajosgőte fajhoz hasonló, zömök testalkatú. Kopoltyúi hosszú nyelűek. Az úszóhártyán sötét foltok figyelhetők meg, farkának vége egyenes, finom, hosszú szálban nyúlik ki.
Az alpesi tarajosgőtét (Triturus carnifex) sokáig Triturus cristatus egyik alfajaként tartották számon. Bucci-Innocenti és munkatársai 1983-ban kimutatták, hogy az alfajok kromoszómái jelentős különbséget mutatnak, így a többivel együtt ezt a taxont is faji rangra emelték. Az alpesi tarajosgőtének 2007-ig két alfaja volt ismert, ekkor azonban a Balkán-félsziget nyugati részén előforduló állományait Triturus macedonicus néven önálló fajként különítették el. A jelenlegi álláspont szerint a Triturus carnifex monotipikus fajnak tekinthető. Elterjedési területének északi határvidékén a közönséges tarajosgőtével (Triturus cristatus), keleten kisebb gyakorisággal a dunai tarajosgőtével (Triturus dobrogicus) hibridizál.
Leginkább a másik két hazánkban is előforduló tarajosgőte fajjal, a közönséges tarajosgőtével (Triturus cristatus) és a dunai tarajosgőtével (Triturus dobrogicus) téveszthető össze. Fontos megkülönböztető bélyege a test és a lábak hosszának aránya (Wolterstorff-index), amely a nőstények esetében 54-59 %, a hímeknél pedig 64-67 %, ami több, mint a másik két faj esetében. A hazai fajok közül az alpesi tarajosgőtének vannak a leghosszabb lábai. A többi fajhoz vizonyítva a nőstény hátán futó sárga csík is élénkebb, kifejezettebb. A nyak foltozottsága is jellegzetes, ugyanis a közönséges tarajosgőtének nincsenek apró fehér foltok a nyakrészén. A dunai tarajosgőte nászidőszakban viselt háttaraját a farokvitorlájának elejétől egy bemetszés választja el, míg az alpesi tarajosgőte esetében ez a rés nem található meg, taraja testméretéhez viszonyítva lényegesen kisebb. Lárvája más, nem a tarajosgőte csoporthoz tartozó hazai gőtefajok lárváitól könnyen elkülöníthető. Az alpesi gőte (Mesotriton alpestris) lárvájának jóval kisebb kopoltyúbojtjai vannak, farka a testénél rövidebb vagy azzal egyelő hosszúságú, farokvitorlája alacsonyabb, és nem foltozott. A pettyes gőte (Lissotriton vulgaris) farka a testénél mindig hosszabb, és hegyes csúcsban végződik, a farok úszóhártyája magas, hullámos szélű, és kevésbé pontozott.
Hazai elterjedés: Hazai előfordulásai a Nyugat-Dunántúlra korlátozódnak. Az Őrségben és a Vendvidéken tiszta állományai fordulnak elő, míg a Kőszegi-hegységben a dunai tarajosgőtével keveredik.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: Elterjedési területe magába foglalja Olaszország nagy részét, Szlovéniát és Ausztria keleti felét. Előfordul Svájc, Németország és Csehország déli peremén, Nyugat-Magyarországon, valamint Horvátország és Bosznia-Hercegovina északnyugati területein is. Behurcolt állományai élnek Svájcban Genf környékén, Nagy-Britanniában és az Azori-szigeteken.
Tarajosgőte faj-komplex európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
Közép-Európában tipikusan domb- és hegyvidéki területeken fordul elő. Szaporodás céljából általában kis vízfelszínnel rendelkező, mélyebb vizeket keres fel. A többi tarajosgőte fajhoz viszonyítva kevésbé fontos számára a dús vízinövényzet, gyakran növényzettől mentes vizekben szaporodik. Előfordul bányatavakban és víznyelőkben is. Elterjedési területének déli, szárazabb vidékein kifejezetten mesterséges vizekhez, kutakhoz, víztározókhoz, itatókhoz kötődik. Az Őrségben jellegzetes szaporodóhelyei a tókák, melyek a haszonállatok itatására létrehozott, kisebb víztestek. Hazánkban a nászidőszakon kívül a szaporodóhelyek közelében található, dús növényzetű erdőkben él, esetenként keréknyomokban és kisebb pocsolyákban is találkozhatunk vele. Települések környékén kutakban, vízaknák és pincékben is előfordulhat.
Telelésből márciusban jön elő, majd a szaporodóhelyekre vonul. Lényeges számára, hogy a szaporodás céljából felkeresett vizek ragadozó halaktól mentesek legyenek. A szaporodási időszak egészen júniusig is elhúzódhat. A nőstény 200-400 petét rak, melyeket egyesével vízi növények leveleire vagy más vízben található tárgyakra ragaszt. A lárvák 2 és fél hét alatt kelnek ki, majd mintegy három hónap után alakulnak át. A vízben a lárvák a kifejlett állatokhoz hasonlóan ragadozó életmódot folytatnak. A felnőttek elhagyják a vizet, de többnyire azok közelében, a dús aljnövényzetű erdőkben élnek. A másik két hazai tarajosgőte fajhoz viszonyítva az alpesi tarajosgőte marad legrövidebb ideig (átlagosan négy hónapig) a vízben, robusztus testfelépítése és hosszú lábai is a szárazföldi életmódhoz idomulnak. Táplálékául különböző férgek, csigák, rovarok szolgálnak. Telelni sűrű avarba, gyökerek, kövek alá, vagy más fagymentes helyekre húzódnak, általában október közepén. Természetes ellenségei közül a ragadozó halakat és a vízimadarakat érdemes kiemelni.
A faj szempontjából legfőbb veszélyeztető tényezőnek a vizes élőhelyek megszűnése és szaporodóhelyeinek halakkal történő betelepítése tűnik. Érzékeny a vízszennyezésre is, ám hazai állományai jórészt védett területeken találhatóak, így ebből a szempontból kevésbé veszélyeztetettek. A dunai tarajosgőte az Európai Unióban közösségi jelentőségű faj, mely szerepel az Élőhelyvédelmi Irányelv (92/43/EGK) második függelékében. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon védett. Természetvédelmi értéke: 50.000 Ft.
Antzen J. W., Espregueira Themudo G., Wielstra B. 2007. The phylogeny of crested newts (Triturus cristatus superspecies): nuclear and mitochondrial genetic characters suggest a hard polytomy, in line with the paleogeography of the center of origin. Contributions to Zoology, 76 (4): 261-278.
Bucci-Innocenti, S., Ragghianti, M., & Mancino, G. 1983. Investigations of kariology and hybrids in Triturus boscai and T. vittatus, with a reinterpretation of the species groups within Triturus (Caudata: Salamandridae). Copeia (3): 585-598.
Gubányi, A., Vörös, J., Kiss, I. , Dankovics, R., Babocsay, G., Kovács, T., Molnár, P. és Somlai T. 2010. Az alpesi tarajosgőte (Triturus carnifex), a dunai tarajosgőte (T. dobrogicus) és a vöröshasú unka (Bombina bombina) magyarországi elterjedésének elemzése. Állattani Közlemények 95 (2): 253–279.Mikuliček P., Horák A., Zavadil V., Kautman J. & Piálek J. 2012. Hybridization between three crested newt species (Triturus cristatus superspecies) in the Czech Republic and Slovakia: comparison of nuclear markers and mitochondrial DNA. Folia Zoologica 61 (3–4): 202–218.
Tartally A., Szövényi G., Molnár P., Puky M. 2001. Az alpesi tarajos gőte Triturus carnifex (LAURENTI, 1768) előfordulása Magyarországon. Folia Historico Naturalia Musei Matraensis25: 309-314.
