Telepesen fészkelő madár, gyakran költ együtt kis kócsagokkal, üstökösgémekkel, kanalasgémekkel és batlákkal. Fészkét fákra, bokrokra, gyakran nádba rakja. Fészekalja átlagosan 4-6 tojásból áll. Fiókái nagyon lassan fejlődnek, 60-70 napos korukban válnak röpképessé. Elsősorban halevők, de elfogyasztanak rákokat, kétéltűeket, adott esetben akár vízben úszó kószapockokat is.

A kis kárókatona jóval kisebb, rövidebb csőrű és kurtább szárnyú a következő képeken látható nagyobb rokonainál (Fotók: Lóki Csaba).

A hazai tavak és folyók egyik leggyakoribb madara a (nagy) kárókatona (Fotó: Máté Bence).

Az üstökös kárókatona a tengerpartokon gyakori (Fotó: Orbán Zoltán).

Elterjedése és világállománya
A XIX. század második felében Európa nagy részében lefolytatott jelentős méretű vízrendezési munkák radikálisan csökkentették a faj természetes élőhelyeit, elterjedési területe hosszú évekre elsősorban a Fekete-tenger környékére, a Balkán-félszigetre, az Azovi- és Kaszpi-tenger mellékére, Azerbajdzsán, Törökország és Irak egyes részeire korlátozódott. 1999-ben a BirdLife International „Kis kárókatona Nemzetközi Fajmegőrzési Tervet” állított össze abból a célból, hogy a faj állományának csökkenését megállítsa, valamint annak történelmi elterjedési területén a korábbi állományviszonyokat visszaállítsa. 2004-ben a kis kárókatona „mérsékelten veszélyeztetett” fajként került fel a Vörös Listára, illetve a BirdLife által összeállított regionális Európai Vörös Lista (SPEC) 1-es csoportjába. Azonban az elmúlt két évtizedben jelentős terjeszkedési folyamat indult el, amely azzal járt, hogy a világállomány az 1996-os becsléshez (13 000 pár) képest napjainkra a duplájára nőtt, jelenleg közel 30 000 párra becsülhető. Ezzel egy időben a Kárpát-medencei populáció is jelentősen megerősödött. Ez azonban olyan helyzetet teremtett, amely újabb frontot nyitott az ember és madár közötti konfliktusok hosszú sorában.

A többi kárókatonafajhoz hasonlóan a kis kárókatonának sincs tollimpregnáló váladékot termelő faroktőmirigye, ezért halászat után kitárt szárnyakkal kell megszárítania átnedvesedő tollazatát (Fotó: Lóki Csaba).

A faj Magyarországon régen és most
A kis kárókatona a történelmi Magyarország vizes élőhelyeinek gyakori költőfaja volt egészen az 1800-as évek végéig, azonban a XX. század elejére kipusztult hazánkból. Nem rendelkezünk pontos állományadatokkal, de a kortárs kutatók beszámolói szerint nem volt olyan elterjedt, mint a nagy kárókatona. Leggyakoribb a mai Szerbia és Horvátország területén található mocsarakban lehetett, legnagyobb telepei is ott voltak. Ezek a fészkelőhelyek akkor is megmaradtak, amikor a folyószabályozások miatt megváltozott vízviszonyok miatt az Alföldről – megfelelő élőhely hiányában – már kipusztult. Utolsó fészkelését 1901-ben dokumentálták, az azt követő két évtizedből pedig még előfordulását sem jegyezték fel. Az 1980-as évekig mindössze egyetlen bizonyított költése volt 1963-ban, a Körös-ártérben.

Kis kárókatonák és nagy kócsagok (Fotó: Ampovics Zsolt).

Hazánkban az 1980-as évek végén telepedett meg újra; először a Tisza-tó gémtelepén költött, azóta egyre több területen fészkel, nagyobb számban a Hortobágy halastavain és mocsaraiban (250-300 pár), de Dél-Magyarországon (Tiszaalpár környékén és a Csaj-tavon) is rendszeresen fészkelőfajjá vált. 2001-től a Kis-Sárréten és az izsáki Kolon-tavon is megjelent, az ezredforduló óta pedig már kis-balatoni állománya is jelentős (kb. 350 pár). Új fészkelőként jelent meg a császártöltési Vörös-mocsárban (2008), a Taktaközben (2008), a gátéri Fehér-tavon és a homorúdi Riha-tavon (2011). A Dunántúlon a Kis-Balatonon kívül költött már a Nagy-berekben, Soponyán, a Rétszilasi-halastavakon, a Velencei-tavon, a Dinnyési-Fertőn, a Ferencmajori-halastavakon, a hansági élőhely-rekonstrukciós területen (Nyirkai-Hany). A faj magyarországi állományát jelenleg 600-800 pár közé becsüljük.

Konfliktushelyzetben
A faj Kárpát-medencei populációjának összeomlását annak idején elsősorban a megfelelő élőhelyek eltűnése, a nagy kiterjedésű mocsarak lecsapolása és a hidrológiai viszonyoknak a folyószabályozások kapcsán bekövetkezett nagymérvű megváltozása okozta.

Napjainkban a vizes élőhelyek ugyan meg sem közelítik a XVIII. századi kiterjedést és a hajdani madárvilág gazdagságát, de a fokozatosan létrejövő mesterséges élőhelyek olyan élőhelyláncolatot hoztak létre, amely számos vízimadárfaj, köztük a kis kárókatona igényeit is kielégíti. Ezek között elsőként kell megemlíteni a nagy alföldi halastavakat, amelyek több ezer hektáros víz- és nádfelülettel kínálnak költő- és táplálkozóterületet a vízimadaraknak.

Az 1900-as évek elején kezdődött meg ezeknek a tavaknak a kialakítása olyan területeken, ahol az erősen szikes talajokon hagyományos mezőgazdasági tevékenységből számottevő haszon reálisan nem volt elérhető. Ezek a tavak általában a Tisza és a Körösök egykori árterén találhatóak, viszonylag nagy kiterjedésűek, sekély vízszinttel rendelkeznek és többségükben kisebb-nagyobb szigetek találhatóak. Az eltelt idővel együtt járó szükségszerű eutrofizáció miatt jellemző rájuk a gazdag vízi növényzet (nád, gyékény, sás), amely kiváló költőhelyet jelent számos madárfajnak.

Áttelelő kis kárókatonák.

Ezeknek az extenzív módon hasznosított mesterséges élőhelyeknek a természetvédelmi jelentősége kiemelkedő, ezért korán bekerültek a védett területek közé, illetve a kiemelkedő jelentőséggel bíró vizes területek védelmét célzó nemzetközi egyezmények hatálya alá is (Ramsar 1971). Nagy részük, országosan mintegy 16 000 hektár, a NATURA 2000 hálózatnak is része.

A tavakon gazdálkodók és az állami természetvédelem érdekei között meglévő, néha rendkívül kényes egyensúly általában akkor alakul konfliktushelyzetté, amikor valamely halevő madárfaj jelenléte hangsúlyozottá válik. A kis kárókatona azonban – éles ellentétben az Európa-szerte éles vitákat generáló nagyobbik rokonával – nem kizárólag halakkal táplálkozik. Kis mérete miatt a haltáplálék mellett különböző apróbb szervezeteket: férgeket, rovarokat is fogyaszt, egyes időszakokban zsákmánylistájának jelentős részét képezik a kétéltűek és lárváik. Ez a kis kárókatona természetes élőhelyein nem jelenthet túlságosan nagy gondot, de az extenzív haltenyésztési technológia esetében jelentős konfliktusforrás lehet, mivel a tavaszi kihelyezésű halivadékban a költőállomány adott esetben nagy pusztítást tud végezni.

Repülő kis kárókatona (Fotók: Ampovics Zsolt).

A másik problémát a faj életmódjának radikális megváltozása jelenti. A történelmi költőállomány rövidtávú vonulóként szeptember végén, október elején a Földközi-tenger keleti részére vonult el, és ott telelt át. Azonban a 2000-es évektől fokozatosan megfigyelhető, hogy a Magyarországon költő kis kárókatonák ugyan elhagyják szeptember végén a költőhelyüket (Hortobágyi-halastó), azonban ahelyett, hogy a Földközi-tengerhez vonulnának, a Kárpát-medencében maradnak, a Dél-Magyarországon található halastavakon próbálnak áttelelni. Ez a folyamat a szegedi Fehér-tó és a Szegedi-Fertő térségében a legfeltűnőbb, ahol a Tisza mellett fekvő, mintegy 2000 hektáros halastórendszeren telelő madarak száma a rendszeres monitoring alapján radikálisan emelkedett az elmúlt öt év során. A 2007-ben itt telelő, éjszakára az egyik tóegység nádasába húzódó madarak 300-400 egyedre tehető legmagasabb decemberi példányszáma 2011 decemberének közepére 4709-re emelkedett!

Mit jelent ez a területen gazdálkodó halászattal foglalkozó cégnek? A kis kárókatonák a vízellátást biztosító csatornákban tömegesen jelenlévő ezüstkárász fogyasztásával közvetve még hasznot is hoznak, hiszen az agresszív viselkedésű, invazív hal a tavakba jutva komoly táplálékkonkurenciát jelent a tenyésztett halfajoknak. Egyúttal azonban a teleltetőmedencék profitot jelentő pontyivadékainak elfogyasztásával komoly károkat is okoznak, egyes esetekben a kihelyezett halak 50-80%-át is elfogyasztják. Bár a haszonkiesés ilyenkor csak két év múlva jelentkezik – ekkorra érik el a halak a piacképes méretet –, ha a folyamat évről évre megismétlődik, a bevételkiesés is folyamatossá válik, ami állandó konfliktushelyzetet teremt a halgazdaságok és a természetvédelem között.

Fiatal kis kárókatonák ...

... ággal játszanak (Fotók: Lóki Csaba).

A gazdálkodók számára egyszerű megoldást jelentő kilövés és riasztás az uniós alapelvek (Madárvédelmi Irányelv) és a magyar jogszabályok miatt csak néhány fajnál (például sárgalábú sirály, kárókatona) lehetséges, a fokozottan védett kis kárókatonák esetében azonban nem alkalmazható. A kis kárókatona folyamatos és látványos terjeszkedése miatt mindenképpen át kell gondolni, hogy milyen egyéb módszerekkel lehet mérsékelni, kiküszöbölni a faj halivadékot érintő károkozását.

A konfliktus kezelésének lehetőségei
A probléma madárbarát megoldásainak keresése azért kiemelkedően fontos, mert egy olyan fokozottan védett madárfajról van szó, amelynek hazai állománya ugyan növekszik, világállományának helyzete azonban kritikus. A legfontosabb feladat az extenzív haltenyésztési technológia olyan jellegű átalakítása, hogy az figyelembe vegye, kezelni tudja a területen átvonuló és telelő, nagy létszámú halevő madár jelenlétét. A szegedi Fehér-tavon, amelyet látványosan érint a telelési folyamat, a halgazdaság szakemberei az MME Csongrád Megyei Helyi csoportjának munkatársai segítségével végzett rendszeres monitoring mellett különböző módszereket próbálnak ki.

Telelők méretének megválasztása
A kis kárókatonák nagyobb csapatainak jól kiszámítható érkezése előtt az addig használt nagy, akár 40 hektáros tavak helyett viszonylag kicsi, 0,5-1 hektáros teleltetőmedencékbe helyezik ki a halivadékot. Ezeket a kisebb vízfelületeket azután egyszerű módszer segítségével mentesítik a madaraktól: a tavakra merőlegesen, egymástól kb. 3-5 méteres távolságra kifeszített zsinórokra élénk színű zászlókat rögzítenek, amelyek a leszállást megelőzően hosszú siklást használó kis kárókatonákat elriasztják vagy megakadályozzák a leszállásban. A többi vízimadarat, így a szürke gémeket, récéket és sirályokat ez a megoldás nem tartja vissza a leszállástól, de azok nem is jelentenek olyan mértékű potenciális veszélyforrást a mindössze 8-10 cm testhosszúságú ivadékokra.

Kis kárókatonák beszállását megakadályozó ...

... "rémzsinórok" (Fotók: Ampovics Zsolt).

Hosszabb ivadék-előnevelés
A másik technológiai változtatást az ivadékok hosszabb előnevelése, nagyobb testméret elérését követő kihelyezése jelenti. Mivel a kis kárókatona méretspecifikus halfogyasztó, azaz egy bizonyos méretnél (8-10 cm) nagyobb halakra már nem szívesen vadászik vagy nem is képes ezeket elejteni, ezzel a megoldással is csökkenthető az ivadékállományban okozott kár. A módszer azonban nem jelent teljes védelmet a halak számára, mert a zsákmányolási kísérletek során megsérült halak sebeinek gombás fertőzése akár az ivadék elhullását is okozhatja.

Táplálkozóterület kialakítása
A halgazdaság szakemberei egy csukanevelés számára fenntartott, 10 hektáros tóba több vagonnyi ezüstkárászt telepítettek, mintegy etetőtavat kialakítva a kis kárókatonák számára. A madarak ezt gyorsan megtalálták, és nemcsak nappali táplálkozóterületnek, de éjszakázóhelynek is használták három hónapon keresztül. Előfordult, hogy napközben közel 3000 madár halászgatott és pihent egyidejűleg a kis tavacskán.

Tavaszi ivadéktelepítés időzítése
A tavaszi kihelyezést a kis kárókatonák költőhelyekre vonulásához alkalmazkodva két héttel átütemezték, március közepén végezték el, amikorra az addig nagy létszámban ide koncentrálódó telelő madarak visszatértek a fészkelőterületeikre.


Ezeknek a módszereknek, valamint a faj telelő csapatainak megfigyelésében rejlő ökoturisztikai lehetőségeknek az együttes alkalmazása segíthet oldani a gazdálkodóknál helyenként érzékelhető erős ellenérzéseket. Az MME által felkínált szakmai tanácsadás és pályázati együttműködés, a problémák megoldásának közös keresése hozzájárulhat ahhoz, hogy a gazdasági érdekeket is szolgáló mesterséges halastórendszerek továbbra is fontos szerepet tölthessenek be a fokozottan védett kis kárókatonák életében is.

     Letölthető 1% rendelkezési nyilatkozat >>

     Egyéni és céges adományozás >>

Tokody Béla