Nyomkövető eszközök használata
Nemzetközileg elfogadott norma alapján a jelölendő egyed testtömegének legfeljebb 3-5%-át teheti ki a jeladó, a gyakorlatban azonban ettől el lehet és adott esetben el is kell térni.
Amíg egy alapvetően földön élő, keveset repülő fajnak – például a fajdféléknek (Tetraonidae) – valószínűleg a testtömegük 3%-ánál nehezebb jeladó sem okozna különösebb problémát, addig egy repülésből élő fajnál – például vándorsólyom (Falco peregrinus) – már a 3% is gondot okozhat.
A legegyszerűbb jelölési mód, amikor a jeladó a gyűrűbe (nyakgyűrűbe vagy csüdizület fölött elhelyezett lábgyűrűbe) van beleépítve. Gyakorlatilag a gyűrűzésnél fennálló szabályok érvényesek. A jeladók méretéből és a fajok életmódjából adódóan csak kevés fajnál alkalmazható jelölési mód.
A rögzítés leggyakrabban hámmal történik. A hámmal történő rögzítés során a jeladó – egy mellen keresztezett pántú – hátizsák módjára kerül a madár hátára. Ehhez a leggyakoribb anyag a teflonszalag vagy tefloncső. A vékony teflon szálakból szőtt cső (szalag) rendkívül erős, gyakorlatilag elszakíthatatlan. Egyetlen gyenge pontja, hogy a végein foszlik, így azokat mindig önmaguk alá hajtva kell rögzíteni, hogy ne tudjanak visszabomlani. A teflon rögzítése varrással vagy szegecseléssel történhet. Előbbi biztosabb és kevésbé sértheti a madár bőrét, illetve a teflont, utóbbi viszont jóval gyorsabb rögzítési mód. A szegecsek használatánál arra kell figyelni, hogy a szegecsek úgy legyenek elhelyezve, hogy ne sérthessék a madár bőrét, és a teflont se tudják elvágni (pl. a folyamatos mozgás során összeérve a jeladó fülével). A varráshoz fogselymet vagy orvosi cérnát használnak, az elvarrásnál pedig pillanatragasztóval rögzítik a csomókat, hogy ne tudjanak kibomlani. A hám beállításakor be kell igazítani a tollak közé a teflonszálakat, mert egyébként később a madár fogja ezt megtenni, aminek az eredményeképpen túl laza lesz a hám.