Erdei sikló
Az erdei sikló a második legnagyobb testű kígyónk. Hossza elérheti a 120 cm-t, de egyes esetekben akár a 200 cm-t is. Teste karcsú és erőteljes. A kifejlett példányok hátoldalának színe az olívzöldtől a sárgásbarnán át a barnáig változhat. Egyes példányokon kétoldalt a háton valamint a testoldalon egy-egy sötétebb sáv húzódik végig. A test középtáján, a hát és a testoldal pikkelyeinek szegélyein fehér vagy halványkék, macskakörömszerű, vonalkázott rajzolat található. A has sárga vagy vajszínű. A szem mögött halványbarna vagy halványszürke, hátrafelé, a szájzugig lejtő sáv található, amely gyakran beleolvad világossárga környezetébe. Hasonlóan az alsó ajkakhoz a felső ajkak is sárgák. Szeme barna, pupillája kerek. A test középtáján 23, ritkábban 21 hátpikkelysor található. A pikkelyei elöl simák, a test középétől hátrafelé enyhén ormósak lehetnek. A haspikkelyek peremén izmokkal kimerevíthető, hosszanti él található, melynek segítségével mászáskor meg tud kapaszkodni fák és sziklák repedéseiben. A fiatal példányok színezete jelentősen eltér a felnőttekétől. Testük alapszíne barnás, mozaikszerűen foltos vagy pettyezett. A világos macskaköröm-mintázat kiterjedtebben és kontrasztosabban jelenik meg a foltok között, mint a felnőttek esetében. A szem mögötti sáv majdnem fekete, melyet különösen hátrafelé mindkét oldalon kiemel egy-egy élénksárga nyakszirti folt. A fiatalokat e jellegzetességük miatt gyakran tévesztik össze a vízisiklóval. A nyakszirt közepén egy hátrafelé nyitott U- vagy V-alakú barna folt látható. Közvetlenül a szem alatt egy másik, sötét színű függőleges csík szeli át a felső ajakpikkelyeket a száj vonaláig. Egyes példányoknál közvetlenül a szemek előtt egy keresztsáv is húzódik az orrtájékon. Hasuk szürkésbarna, pettyezett. Az erdei siklónak hazánkban és tőlünk dél-keletre létezik egy szürke színváltozata („var. subgrisea”). A szürke egyedek színe a hamuszürkétől a sötét acélszürkéig változhat. Hasuk szürke. A normál színezetű változatnál sárga testrészek a szürke változatnál világosszürkék vagy piszkosfehérek. A szürke háttérben gyakran jelennek meg ritkán elszórt barna pikkelyek. Fiataljaikból általában hiányzik a sárga vagy barna árnyalat, de mintázatukban hasonlítanak a barna változat fiataljaihoz.
Kifejlett erdei sikló
Fiatal erdei sikló
A modern taxonómiai vizsgálatok eredményeképpen az erdei sikló genusznevét Elaphe-rőlZamenis-re változtatták, amely név mára széles körben elfogadottá vált. Az erdei siklónak a törzsalakon kívül korábban három alfaját tartották számon. Az Elaphe l. romana (SUCKOW, 1798) ma olasz erdei sikló (Zamenis lineatus CAMERANO, 1891), az E. l. persica pedig perzsa erdei sikló (Z. persicus WERNER, 1913) néven önálló fajként ismertek. Egyes szerzők az Égei-tengeri Amorgos szigetén található Elaphe-populációt E. l. rechingeri néven önálló alfajnak tekintették, de mára kiderült, hogy itt a négysávos sikló egyik alfajáról (E. quatuorlineata muenteri BEDRIAGA, 1881) van szó. Több szerző az erdei siklókat fajcsoportként említi, utalva arra, hogy a jövőben még várhatók új taxonómiai felfedezések ezeknél a kígyóknál. Az erdei siklót több európai nyelven is Aszklépiosz siklójának (ld. idegen nyelvű elnevezések) nevezik. A leírások szerint ez a faj tekeredik Aszklépiosz (lat.:Aesculapius), a gyógyítás görög istenének botjára, és bármily furcsa, ezt a fajt kell felismernünk a patikák néha nagy méregfogú, viperaszerű kígyószimbólumaiban is.
A kifejlett erdei siklót nehéz más fajokkal összetéveszteni. Élőhelye, mérete és színezete alapján könnyen azonosítható. Hazánkban csak a jóval gyorsabb mozgású, fogságba ejtve sokkal agresszívebb haragos sikló (Dolichophis /Coluber/caspius) éri el, és haladja meg az erdei siklót méretben. A két faj színezete azonban jelentősen eltér egymástól. A haragos sikló általában dióbarna, a nyakon és a testoldalon ezüstös árnyalattal. A pikkelyek közepén szalmasárga csík húzódik. A csíkok összeolvadása következtében a test, különösen a hátsó részén, csíkosnak tűnik. A haragos sikló feje mogyoróbarna. Cserjésedő dolomit és mészkő sziklagyepeken (pl. a Budai-hegyekben) a két faj egy élőhelyen is előfordulhat. Sárga nyakszirtfoltjai miatt az erdei sikló fiatal példányait gyakran tévesztik össze a vízisiklóval (Natrix natrix). Bár az erdei sikló fiataljainak sárga nyakszirtfoltját is határolja hátulról egy sötét folt, a vízisiklónál ez a folt jellegzetesen hátrafelé domború, félhold alakú, és általában fekete. Míg a vízisikló esetében a szem mögötti, hátrafelé lejtő sötét sáv gyakran hiányzik vagy nem közvetlenül a szemtől indul ki, addig ez az erdei sikló fiataljainál mindig kifejezett, és magába foglalja azokat a szemkörüli (circumocularis) pajzsokat, amelyek a szem mögött helyezkednek el. A fiatal erdei siklókon csak egy, a szem és a száj vonala között húzódó függőleges csík található, a vízisiklókon több vonalka is látható a felső ajakpajzsokon. Míg az erdei sikló fiataljainak a hasa szürkésbarna és pettyezett, a vízisiklóé jellegzetes fekete-(piszkos vagy sárgás-)fehér sakktáblához vagy zongorabillentyűzethez hasonló mintázatú. Az erdei sikló pikkelyei simák vagy csak enyhén ormósak, míg a vízisikló hátpikkelyeinek közepén határozott orom húzódik.
Hazai elterjedés: Az erdei sikló a Dunántúl domb- és hegyvidékein, illetve az Északi-középhegységben egyaránt megtalálható. Szürke változata a Bükkből és a Zemplénből került elő. Síkvidékeinkről hiányzik.
Készült az Országos Kétéltű- és Hüllőtérképezés Program honlapjára beérkezett adatok felhasználásával.
Világelterjedés: Az erdei sikló Európa déli és középső tájain honos. Megtalálható a Pireneusokban, Közép- és Dél-Franciaországban, Svájcban, az Appennini-félsziget déli részéig, ahol az olasz erdei sikló (Zamenis lineatus) váltja fel. Honos Ausztriában és a Kárpát-medencében. Tőlünk északra Szlovákiában, Csehországban valamint Lengyelország és Németország déli részén is előfordul. Németországban és Csehországban az összefüggő fő elterjedési területtől északra is van néhány elszigetelt maradványpopulációja. A Balkánon mindenütt szórványosan elterjedt. Európán kívül élnek populációi Törökország nyugati és északkeleti tartományaiban, valamint Grúziában is.
Erdei sikló európai elterjedése. Készült az Európai Herpetológiai Atlasz honlapja alapján.
Magyarországon az erdei sikló nevéhez hűen elsősorban fás, bokros, ugyanakkor tisztásokkal, napos terekkel tarkított vegetációtípusokban található meg. Kedveli a ritkás tölgyeseket, erdőszéleket és minden olyan helyet, ahol a zárt erdő valamilyen oknál fogva megszakad. Előszeretettel sütkérezik farönkök, erdőszéli cserjék tövében valamint kőrakások mentén, ilyenkor azonban ritkán vesszük észre. Gyakrabban találkozhatunk vele, amikor megpróbál utakat, turistaösvényeket átszelni. Bár félénk természetű, az általános emberi jelenlét nem különösebben zavarja. Előfordul elvadult vagy természetes növényzettel beültetett kertekben, és alkalmanként még házakba is bemerészkedik búvóhely vagy zsákmány után kutatva. Közép-Európában 1000-1200 méterig, a Mediterráneumon 2000 méterig is felhatol. Dél-Európában is a növényzettel dúsan borított élőhelyeket kedveli.
Az erdei sikló nappali életmódot folytat. Elsősorban a reggeli, délelőtti órákban aktív, enyhe borongós időben egész nap találkozhatunk vele. Június végétől egyre ritkábban kerül szem elé, ilyenkor a nagy melegek következtében részben csökkenti aktivitását, részben rejtettebb életmódra vált. Augusztustól találkozhatunk frissen kikelt példányaival, amelyek még az őszi hidegek előtt igyekeznek táplálékot magukhoz venni. Táplálékát gerincesek alkotják. A felnőtt egyedek melegvérű gerinceseket, rágcsálókat, cickányokat és madarakat zsákmányolnak. Áprilistól júniusig gyakran másznak fákra és bokrokra, ahol madárfészkeket fosztanak ki. A fiatal egyedek gyíkokat is fogyasztanak, amelyeket könnyebben le tudnak nyelni, de már egész fiatalon elejtik a rágcsálók fiataljait és az apró termetű cickányokat is. Koruk előrehaladtával felhagynak a gyíkok zsákmányolásával. Áldozatukat mind a felnőttek, mind a fiatalok testük gyűrűjével fojtják meg, majd általában fejtől kezdve nyelik le. A párosodási időszak április végétől május végéig tart. A hímek gyakran küzdenek egymással. A nőstények egy alkalommal akár 15, pergamenszerű héjjal borított tojást is leraknak, többnyire valamilyen párás és egyenletes hőmérsékletű helyre, például szénakazlakba, nagyobb kövek vagy farönkök alá. A kis siklók körülbelül 60 nap után kelnek ki. Ivarérettségüket négyéves koruk tájékán érik el. Fogságban 20 évig is elélhetnek, a természetben a rájuk leselkedő veszélyek (ragadozók, emberi tevékenység) miatt ezt a kort nem valószínű, hogy elérik. Az erdei siklók a telet hibernált állapotban töltik. Téli pihenőjüket a kifejlett egyedek már szeptemberben elkezdhetik, és időjárástól függően március végén, április elején fejezik be. Ragadozójuknak tekinthető minden olyan emlős és madár, amely hajlamos kígyót zsákmányolni. A meglepett erdei siklók ritkán támadnak, inkább mozdulatlanná dermednek, vagy halkan igyekeznek a sűrű növényzetben eltűnni. A kézbe vett példányok azonban gyakran harapnak.
Az erdei sikló hazánkban még viszonylag gyakorinak tekinthető. Más, hasonló méretű kígyókon végzett vizsgálatok alapján azonban valószínűsíthető, hogy populációik egyedszáma nem lehet magas. Ezzel együtt az élőhelyeik feldarabolódása, azok egyre fokozódó emberi kihasználása rendkívül sérülékennyé teszik ezt a fajt. A lassan mozgó, rejtőszínükben bízó egyedeket gyakran verik agyon vagy gázolják el az erdei utakon. Leginkább a párosodási időszakban vannak ezeknek a veszélyeknek kitéve, amikor a nőstények után kutató hímek nagy távolságokat tesznek meg. Ez a végtelenül érdekes faj határozottabb figyelmet érdemelne a természetvédelem részéről, mielőtt még más, a kipusztulás szélére sodort fajunkéhoz hasonló sorsra jutna. A faj a Berni Egyezmény II. függelékébe tartozik. Magyarországon – mint minden hüllő és kétéltű – védett. Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.
Edgar, P. & Bird, D. R. 2006. Action Plan for the Conservation of the Aesculapian Snake (Zamenis longissimus) in Europe. Convention on the Conservation of European Wildlife and Natural Habitats, 26th meeting; Strasbourg, 27-30 November 2006.
Lenk, P. & Wüster, W. 1999. A multivariate approach to the systematics of Italian rat snakes of the Elaphe longissima complex (Reptilia, Colubridae): revalidation of Camerano'sCallopeltis longissimus var. lineata. Herpetological Journal, 9: 153-162.
Nilson, G. & Andrén, C. 1984. A taxonomic account of the Iranian ratsnakes of theElaphe longissima species-group. Amphibia-Reptilia, 5: 157-171.
Schulz, K-D. 1995. A monograph of the colubrid snakes of the genus Elaphe Fitzinger. Koeltz Scientific Books, Koenigstein.
Utiger, U., Helfenberger, N., Schätti, B., Schmidt, K., Ruf, M. & Ziswiler, V. 2002.Molecular systematics and phylogeny of old and new world ratsnakes Elaphe AUCT., and related genera (Reptilia, Squamata, Colubridae). Russian Journal of Herpetology, 9: 105-124.
